A keményen dühöngő kisember

Hogy az utolsó, vagy csak az utolsó előtti elnöke Jakab Péter a Jobbiknak, azt ma még nem tudjuk. Azt ellenben igen, hogy a valaha a választói tortából egy tekintélyes szeletet kihasító, egykori szélsőjobboldali pártból a félresikerült és hamis néppártosodási kísérlete nyomán a szánalmas klubpárt lett, amit kitűnően jelenít meg a párt elnöke által vitt karakter, a roncstársadalom pöcegödrének legaljáról felszippantott, száraztésztát lóbáló dühös kisember, amelynek azon kívül, hogy állandóan ordibál, egy értelmes és releváns produktuma nincs.

A Jobbik életútja egészen hasonlóan alakul, mint a Szabad Demokraták Szövetségének dicstelen története. Egy szűk, jórészt azonos, a társadalom többségétől idegen szubkultúrához tartozó, leginkább rokonokból, barátokból, üzletfelekből álló társaság a fennálló hatalom (verbálisan) legradikálisabb ellenzékeként néppárti méretűvé növekszik, hogy utána az egykori ellenfélhez csapódva előbb réteg-, később már csak az alapító szubkultúra tagjainak egzisztenciáját biztosító klubpárttá töpörödjenek.

A tagok egzisztenciájának biztosítása mellett a valaha meghatározó SZDSZ-nek az életciklusa végére egy feladata maradt csak: egy szűk társadalmi csoport becsatornázása a baloldalhoz. Gyurcsány Ferenc abban az MSZP-ben szocializálódott, amelyik ezért sokáig életben tartotta a szabaddemokratákat, és ennek mintájára jelölte ki a Jobbik szerepét az ellenzéki összefogásban. A Jobbik nevezetű klubpárt ma még képes eltartani a pártelitet, hogy cserébe a magyar roncstársadalom legaljáról lehalássza a dühös, rasszista „kisemberek” voksait.

Jakab Péter ehhez a feladathoz a megfelelő ember. A teljesen töredezett összefogásban különböző, az ellenzéki szavazók minden típusát lefedő karakterekkel dolgoznak a pártok első számú vezetői. Hogy minden szavazópolgár megtalálja az indulataihoz, attitűdjeihez leginkább illeszkedő vezetőt, akivel azonosulhat. Van magabiztos, fiatalos biztosítási ügynök. Van giccses-szirupos szólamokkal ügyeskedő részeges. De akad láthatatlan technokrata és a világ megmentésén fáradozó zöldaktivista is.

Csak a dühös, rasszista, céltalanul óbégató kisembernek nem volt karaktere az összefogásban. És megérkezett a száraz tésztát lóbáló, összefüggéstelenül ordibáló, mindig dühös Jakab Péter.

Jakab Péter csak annyit ígért megválasztásakor, hogy bosszantani fogja Orbán Viktort. Hogy ő lesz a légy a tányér szélén, a hurutos néni a Zeneakadémián, kavics a cipőben. Nem azt vállalta, hogy visszavezeti a pártot a komolyan vehető politikai erők ligájába, hanem hogy idegesíteni fogja a fideszeseket, ez pedig elég a dühös kisembereknek. Végre valaki beszól a hatalmasoknak – dőlhet hátra elégedetten a mindig a külső körülményeket és a nála sikeresebbeket hibáztató örök vesztes.

Intő jel lehetne, hogy ezzel a karakterrel legutóbb Szél Bernadett próbálkozott – mérsékelt sikerrel. Egy kedves, intelligens, halk szavú, de mégis mindenki figyelmét magára vonó politikusból egy gendersemleges boszorkánnyá változott, aki eltorzult arccal üvöltözik mindenkivel.

Előbb a népszerűség szabadult meg tőle, később a pártja is, annyira kellemetlen figurájává lett a közéletnek.

A társadalom többsége tisztában van vele, hogy üvöltözni akkor kell, amikor okunk van rá. Lehetőleg minél ritkábban. Az állandó üvöltözés két reakciót vált ki a hétköznapi emberből: vagy beadja a válókeresetet, vagy elveri a kocsmában.

Hogy Jakab Péter melyikben reménykedik, azt nem tudom. A sorsa már nem a saját kezében van, hanem Gyurcsányéban. Ferenc testvérről pedig tudjuk, csak az egészen kora délelőtti órákban dönt józanul.