Hobbim a hobbinácizmus – Egy coming out története
Kedves apa! Amikor ezeket a sorokat a kezedben tartva olvasod, én már messze leszek. Az a helyzet, hogy úgy éreztem, mindent el kell mondanom számodra, de sosem volt elég bátorságom ahhoz, hogy ezt szemtől szembe tegyem meg, így írásban talán sokkal könnyebb mindkettőnknek.
Tudom, most akár gyávának is tarthatsz, és akár hátbatámadásnak is tarthatnád, amit most teszek, de hidd el apa, a te árnyékod és személyiséged mindig túl fenyegető volt számomra. Balos nézeteiddel szinte elárasztottál engem már egészen gyerekkoromtól kezdve. Sosem lehettem nyíltan az, amit legbelül érzek. Mindig elnyomtál és erőltettél olyan tanokat, melyekkel részben vagy egészében nem értettem egyet. Így kellett nyilatkoznom a közvélemény előtt, és tulajdonképpen a végén a borászkodás mellett már ebből is éltem.
Ennek vége, apa!
Eszménk erősebb, mint valaha. Tudom, hogy téged képtelenség erről meggyőzni, mert leragadtál az előző század szocializmusában, és örökké Marxot olvasva megfertőztek téged az abban leírt, népszerűnek hangzó tévtanok. Az a helyzet, hogy én már elég régóta árulok egyenruhákat is, apa. Részben ebből élek már a nyilatkozgatás mellett. Gyakran viselem is őket utcán, levegőbe tartott büszke kézzel, apa. Tudom, tudtam, hogy te ezt sosem engednéd, és nem bírnád elviselni a látványát, ezért úgy igyekeztem, hogy sose kapj rajta ilyesmin.
De most már elegem van, apa!
Az a helyzet, hogy amikor benne vagyok, mármint az egyenruhában, nos, az olyan érzés számomra… olyan érzés, melyet még sosem éreztem. Bizserget. Mint téged, amikor a barátaiddal ülsz együtt a kerekasztalnál, vagy kérdez titeket a Klubrádió. Nem tudom máshogy leírni. Akik már régebben vannak a mozgalomban, és nagyobb, erősebb néptársak nálam, azok gyakran gúnyolnak engem, hogy ez nem is igazi egyenruha, hanem csak egy kabátka svasztikás karszalaggal és kitűzőkkel, de engem ez sosem zavart igazán.
Nekem nagyon megfelelt ez a nem túl katonás gúnya, amiben a nem teljesen heteroszexuális néptársak is kiteljesedhetnek, mert a magaménak éreztem, az ENYÉM volt! Érted ezt, apa?
Az az igazság, hogy amikor nem láttad, amikor nem figyeltél oda, én már teljesen bezsongtam. Volt, hogy reggel nyolckor indult a kitöréstúra a Széna térről, de én már háromnegyed hétkor az óra alatt toporogtam türelmetlenül. Valósággal faltam a kilométereket, pedig tudod, hogy milyen vézna, gyenge, erőtlen, fejletlen kisfiú voltam. Úgy éreztem, hogy ez most mégis más. Valami megváltozott bennem. Egy eszme fűtött legbelül, és elérte, hogy többre legyek képes, mint addig.
Már nem társadalomtudományi dolgozatokat meg tudományos disputákat akartam nyerni, hanem homlokpáncélokat átütni kézi páncéltörőkkel meg fedezőtűzzel lefogni az ellenséges gyalogságot. Tudod te, milyen csodálatos dolog hevedert cserélni egy MG-42-esben? Nos, még én se tudom, de meg fogom tapasztalni, apa! Az ESZMÉNK segítségével, mely többre visz személy szerint engem is, mint amire te szántál.
Szóval arra kérlek, a továbbiakban ne tekints rám úgy, mint aki eddig voltam. Ne várd, hogy ezentúl azoknak a kedvében nyilatkozgassak, akik olyan jóban voltak veled. Nem fogok többé sípokkal harcolni, meg a véremet adni. Illetve ez utóbbit lehet, de már csak fegyverrel, méghozzá a lehető legtökéletesebb fegyvereinkkel, melyeknél jobbat nem tervezett még emberi kéz.
Arra kérlek, hogy ha ezt árulásnak tekinted, ne keress többé! Ha nem, akkor is csak abban az esetben, ha bekerítettünk, és megadnád magadat. Esetleg átjönnél valami nemzetiségi SS-légiót alapítani.
Amúgy meg ne legyenek illúzióid. Ahová tartozom, az tényleg felsőbbrendű népfaj, és ezúttal rendesen kiszámoltuk, nem úgy mint az előző világháború esetében, amit szintén rendesen kiszámoltunk, mégse jött ki.
Most ki fog. Tényleg. Megígérték. Nem jöhet ki más eredmény, mert a tudomány is a mi oldalunkon van.
Meleg karlendítéssel egykori fiad:
dr Romváry Trisztán
1941. június 21.
valahol a végtelen pusztán, kelet felé vonatozva
