Ukrajna: a pokol kezdete vagy tisztítótűz?

Ezzel még tartoztam… Mert hogy a múlt keddi vezércikk első fele olyan hosszú lett, hogy végül – az olvasók túlterhelését elkerülendő – a második fele erre a hétre maradt. Akkor végigvettük, hogy ki miért áll valamelyik fél pártján ebben a konfliktusban. A mostaniban pedig óvatos optimizmussal szeretnék arról elmélkedni, milyen eredménye, rejtett pozitívuma lehet a háborúnak.

Először is rövid távon semmilyen jó következménye nincs egyetlen háborúnak sem. És nem kell egyik fél pártján sem állni, most meg különösen nem. Az orosz fél az agresszor, a nagyhatalom, amely megtámadott egy nálánál jóval kisebb országot. A szimpátia, az együttérzés vitán felül az ukrán embereket illeti meg. Az ukrán politikai vezetőket már egyáltalán nem: ők az Egyesült Államok geopolitikai érdekeinek kiszolgálói, akarva vagy akaratlanul. Gyaníthatóan akarva, elég jó pénzért…

Az USA által az elmúlt évtized során Ukrajnának juttatott nem kevés segély és hitel gyakorlatilag nyomtalanul tűnt el; a gazdaságban semmilyen modernizáció, fejlesztés, racionalizálás nem történt, az életszínvonal semennyit sem emelkedett. De még a katonai fejlesztésre szánt pénzek jelentős része is privát zsebekbe vándorolt. A hadsereg kétségtelenül még mindig a kevés nyertes közé tartozik. Ukrajna felfegyverzésének pedig egyetlen célja volt: Oroszország gyengítése. Ami akár egy teljesen legitim, érthető szempont is lehet Oroszország ellenfelei (például az Egyesült Államok) szempontjából. Csakhogy azt is el kell fogadni, hogy Oroszországnak ez nem tetszik, és hogy neki is vannak legitim szempontjai. Vannak olyan lépések, van az a pont, amit már nem tud elfogadni. És a közvetlen szomszédjának a felfegyverzése túlmegy ezen a ponton. Főleg, ha a fővárosától 700 km-re, a második legnagyobb városától (Szentpétervár) pedig 300 kilométerre kerülnének azok a rakétakilövő bázisok, amiket az Egyesület Államok Ukrajnába kívánt telepíteni. És az Egyesült Államok, hogy ezt meg tudja tenni, már évekkel ezelőtt bevásárolta magát az ukrán politikába. Joe Biden elnök fia 2015-ben, Obama elnöksége alatt (amikor Biden volt az alelnök) igazgatótanácsi tag lett a Burisma ukrán állami gázszállítási óriáscégben. Hopp, erről valószínűleg a legtöbb olvasó nem is tud; a média az ilyen információkat eltitkolja. Vagy orosz propagandának kiáltják ki. A tényeket, a simán utánanézhető valóságot is. Mert a legtöbben úgysem néznek utána.

Egy pszichózisos világban élünk, ahol a tömegmanipuláció minden korábbinál nagyobb méreteket öltött. Hiába élünk – elvileg – az információszabadság korában, amikor az interneten, közösségi platformokon minden hír, minden információ szabadon keringhet, és mindenki hozzáférhet ezekhez, hogy informálódhason, megfontolt döntéseket hozhasson. Most akár tekintsünk is el attól, hogy ezek a platformok eleve rendszeresen letiltanak bizonyos híreket, véleményeket. Mindazt, ami ellentmond az előírt narratívának. De a valóság még a tiltások ellenére is átszűrődik, még ezeken a felületeken is. Csak épp nagyon sok emberhez nem is jut el. Vagy ha el is jut, elutasítják. Mert pszichózis alatt vannak. Mert a rájuk ömlő propagandát hiszik el és követik, anélkül, hogy tisztában lennének vele, hogy épp az a propaganda. Mindenki George Floyd halálán háborodik fel, és fekete keretet tesz ki profilképnek – mert mindenki más ezt tette, és nem szabad lemaradni a jóemberkedésben. Most épp mindenki ukrán zászlós profilképkeretet választ. De volt, amikor mindenki szerint meg kellett menteni a bolygót… meg amikor mindenki szerint love is love.

Az önálló hangok. a józan gondolkodás kisebbségben marad: lehurrogják, letiltják, megbélyegzik. Ha valaki szerint az apa férfi, az anya nő. Ha valaki szerint nemváltó műtét helyett elég lenne inkább egy pszichiáter. De már beszélni sem lehet a homoszexualitás kérdéséről sem; kizárólag ünnepelni szabad azt. Újabban már a hadseregben is. Az amerikai hadsereg toborzófilmjében egy animációs karakter azzal invitálja a leendő katonákat, hogy milyen jó, hogy ott olyanok is szolgálnak, akiknek két anyja van. Az orosz hadsereg toborzófilmjében szereplő katonának ezzel szemben két golyója van… De véget nem érően lehetne tovább sorolni azokat a hisztériákat, pótcselekvéseket, amelyek az elpuhult, elkényelmesedett, erejét és motivációját elvesztett, hedonista nyugati világot megfertőzték. S közben ostorozza is saját magát más időkben, más normák között elkövetett vélt vagy valós bűneiért. Hogy ezzel is jóemberkedjen, s mutogassa saját magának is, hogy ő mennyire értékes; ezzel is feledtetve a saját magában érzett ürességet amiatt, hogy valójában semmi értékeset, magasztosat, jövőbe mutatót nem csinál. Csak fogyaszt. A semittevő, értéket létre nem hozó, biológiai ön- és fajfenntartásra is egyre kevésbé képes nyugati emberek társadalma teljesen elvesztette az immunrendszerét. A civilizációjára rárontó idegenekkel szemben védekezés helyett a behódolást – és az újabb önostorozást – választotta. És büszke rá. És megveti, bírálja, eltiporni akarja azokat, akikben még maradt valami az immunrendszerből, és szeretnék megvédeni a nyugati civilizációt…

Katonaruhába öltözött ukrán nő imádkozik a Szent Péter és Pál-templomban a nyugat-ukrajnai Lvivben 2022. március 6-án. Ilyen képeket bizonyosan lehetne készíteni az orosz oldalon is. 
MTI/AP/Bernat Armangue

Na, és akkor jött a háború… És mintha valami történt volna… Persze, az ukrajnás profilképek a szokásos üres erényfitogtatást mutatják, a háborús helyzet kialakulásának megértésére való legelemibb törekvés teljes hiányában. Az európai országok által adott zsigeri válaszok, a fegyverszállítások, az ész nélkül bevezetett szankciók, amelyek sokkal jobban fájnak nekünk, mint nekik… na, ezek épp nem azt mutatják, hogy bármivel is több eszünk lenne, mint korábban. Putyin nyakló nélküli diktátorozása, azok leputyinbérencezése, akik a helyzetet reálisan elemezni és megfejteni igyekeznek, és pláne ártatlan orosz emberek vegzálása, akiknek a háborúhoz semmi köze… ezek persze mind-mind kielégítik, sőt tovább táplálják a pszichózist. De egyetlen lépéssel sem visz közelebb minket a megoldáshoz, ha nem akarjuk látni a valóságot; különös tekintettel a saját magunk által elkövetett hibákra. A pszichológusok, de az önsegítő könyvek is mind-mind arra igyekeznek rávezetni az embert, hogy ne mindig másokat, ne a világot hibáztassa. Hanem bátran nézzen szembe önmagával, a saját hibáival. Szerencsére néhány józan hang időnként azért megszólal a nagypolitikában is. Douglas MacGregor nyugalmazott ezredes, aki majdnem németországi nagykövet lett a Trump-kormányzat alatt. Jens Stoltenberg NATO-főtitkár. De legutóbb a szerényebb képességű Olaf Scholz német kancellár is nyíltan belátta és ki merte mondani, hogy orosz gáz nélkül a német iparnak vége.

Mindez persze még kevés. Gyökeres változás, észheztérés kellene a nyugati társadalmakban. Hogy csodálatos szélkerekekkel és napelemekkel a környezetet el lehet rondítani, de a civilizációnk működéséhez szükséges energiát ezekkel képtelenek leszünk megtermelni – atommal viszont annál inkább. Hogy a saját gazdaságunk elfojtásával a bolygómentő jóemberkedés nevében, de az oroszok – szintén a jóemberkedés jegyében alkalmazott – eszetlen, önsorsrontó büntetésével sem érünk el semmit. Csak azt, hogy Kína még erősebb lesz, még nagyobb előnyre és befolyásra tesz szert – és még küzdenie sem kell érte. Mert tálcán kínáljuk neki. Hogy attól, hogy bürokráciával és törvénykezéssel megengedjük a férfiaknak a szülést, attól nem fogjuk felülírni a biológia, a genetika, a fizika valóságát. Hogy szivárványzászlókkal és rózsaszín tankokkal nem fogjuk tudni megállítani az orosz tankokat. És pláne nem a kínaiakat… A mostani háborús sokk talán-talán-talán-talán rádöbbenti a nyugati világot erre. Legalábbis a politikusok még nem teljesen meghibbant részét. Hogy az összes erőszakos, neomarxista agymenést, az LMBTQ-térhódítástól és a bevándorlás iránti lelkesedéstől, a kritikai fajelméleten, az identitáspolitikán és az ostoba politikai korrektségen át egészen a drog- és abortuszliberalizációig mindent, de mindent ki kell dobnunk a kukába. Erősnek és ellenállónak kell lennünk, mind a külső ellenséggel, mind az önpusztító egyéni és társadalmi mechanizmusokkal szemben.

Ukrajna a pokol kezdete lehet; a nyugati civilizáció lassan, csendben már zajló hanyatlásának katalizátora. Az orosz-kínai egymásra találás előmozdítója. De ugyanakkor lehet a tisztítótűz is. Az elkényelmesedettségből, pótcselekvésekből, genderőrületből és egyéb pszichózisokból történő ébredés pillanata. A woke-progresszióval szembeni ezüstgolyó.

Mondom, optimista… de adja Isten, hogy így legyen!

MTI/EPA/Szerhij Dolzsenko