Ukrajna, ahol mindent szabad, főként befogni a szánkat

Szombaton lépett érvénybe az ukrán parlament által elfogadott nyelvtörvény 30. cikkelye, amelynek értelmében nem egyszerűen korlátozzák, hanem ellehetetlenítik a nemzetiségi nyelvhasználatot. A magyar iskolák a négy elemi osztály után csak az államnyelven oktathatnak, a boltokban, kávézókban csak ukránul beszélhetünk és csak ezen a nyelven szolgálhatnak ki minket. Ukrajna Európába tart – szól a hangzatos lózung, és az EB legutóbbi, Minority SafePack-re vonatkozó vétója kapcsán ez már nem is akkora paradoxon. Hofival élve: szabad ország, szabad befogni a pofád.

Publicisztikában nem illik személyeskedni, most mégis megkockáztatom, mert nehéz úgy beszélni az ukrajnai nemzetiség-politikáról kárpátaljai magyarként, hogy ne térjek ki a saját tapasztalataimra. Janukovics többször elátkozott rezsimje alatt érettségiztem. Illetve a második rezsimje alatt, hiszen miután a narancsos forradalom alatt elüldözték, utána mégis visszaszavazták a hatalomba, hiszen Juscsenkóék dilettanciája még ukrajnai mértékkel is szembetűnő volt. A 2000-es évek végén rövid gazdasági fellendülés volt tapasztalható az országban és a társadalom is megnyugodott kissé. Az akkor regnáló Régiók Pártja még teljesen másként állt a nemzeti kisebbségekhez. A nyelvtörvény, mint kifejezés is akkoriban került elő, ám teljesen ellentétes értelemben: a regionális nyelvek bevezetését tervezték, ami azt jelentette volna, hogy azokon a területeken, ahol egy nemzetiség meghaladja a helyi lakosság tíz százalékát, ott az adott kisebbség nyelve hivatalos nyelvként használható, így Kárpátalján a magyar nyelv is egyenrangúvá vált volna az ukránnal.

Újabb forradalom jött, és a keleti háború miatt a Porosenko-adminisztrációnak egyre nagyobb szüksége lett a szélsősőges nacionalistákra. Ezért a Janukovics által hozott rendeletről nemes egyszerűséggel megfeledkeztek, és szóba került az új nyelvtörvénytervezet. Első lépésben az emelt szintű érettségi bevezetése nehezítette meg a magyarság dolgát. A szaktárgyakból akkor még volt lehetőség magyar nyelven elvégezni a teszteket, ám a legtöbb esetben csapnivaló fordításokat készítettek hozzájuk. Már akkor szóba került az oktatás teljes átültetése ukránra. Végül 2019-ben fogadták el azt a törvénytervezetet, amelyet most léptettek érvénybe. Nehéz felfogni, hogy egy ilyen szinten elnyomó rendelet szinte sehol nem verte ki a biztosítékot nemzetközi szinten. Nemcsak az iskolákat lehetetlenítik el, ezentúl a boltokban, kávézókban, kocsmákban, vendéglátóhelyeken is kizárólag ukránul beszélhetünk. Egyedüli kivételt egyelőre a magánbeszélgetések képeznek, de ismerve az ukrán államvezetést, azt sem tartom kizártnak, hogy az újonnan kinevezett nyelvőrök hamarosan akár a saját lakásukban is vegzálhatják azokat, akik nem a szent államnyelvet beszélik.

Szátövenezer magyar, több, mint százezer román, több tízezer lengyel és majd hárommillió orosz kapott szájzárat, tették lehetetlenné számukra az oktatást, és senki nem szólalt fel, csak a magyar kormány. Három uniós tagállam, és egyedül mi léptünk fel a sajátjainkért. Persze Oroszország is lépett, de nem politikai módszerekkel. Ukrajna a Nyugat része kíván lenni, álmokat dédelget a NATO- és EU-tagságról, közben pedig lábbal tiporja a kisebbségek jogait, de ez természetesen nem tűnik fel a nemzetközi sajtóban. Persze tekintve, hogy az EB nemrégiben hozott döntése szerint az őshonos kisebbségek jogai nem érdeklik őket – kizárólag az LMBTQ-közösség, illetve a frissen bevándorlók esetében érzik úgy, hogy bele kell szólnia a tagállamok belügyeibe –, ez már nem is tűnik paradoxnak. Sőt, ebben a tekintetben még akár haladóbbnak is nevezhetnénk Kijevet Brüsszelnél, hiszen Kijevtől legalább az őshonos kisebbségek kibúvót kapnak a végtelenül és gátlástalanul etnocentrista rendelet alól. A baj csak az, hogy a magyarokat, lengyeleket, de még az oroszokat sem ismerik el őshonos kisebbségként. Számukra bevándorlók vagyunk ott, ahol legalább ezer éve élünk. Az álmaik szerint persze ukránok meg mindig is voltak.

Az ország az államcsőd szélén áll, a külföldi hitelek tartják lélegeztetőgépen, kvázi intézményesített a korrupció, de a legfőbb problémát az jelenti számukra, hogy ellehetetlenítsenek mindenkit, aki nem Sevcsenkó nyelvét beszéli. Ilyenkor mindig belegondolok, mit szólnának, ha feltűnne nekik is a köztudomású tény: Sevcsenkó, az “ukránok Petőfije” oroszul írta a verseit (Заповіт, vagyis Végrendelet című versében eredetileg ugyanis В країні милій, vagyis szeretett Hazám szerepel, ebből lett később України милій, azaz szeretett Ukrajnám). Sőt, az állam irodalomtudósainak nem egyet át kellett belőlük írniuk, hogy ne kisoroszokként szerepeljenek bennük a “dicső nemzet” fiai, vagy azért, hogy az említett költeményekben az akkor még egyáltalán nem létező Ukrajna neve is megjelenjen. Arról pedig nincs szó, hogy mi lesz a törvényes eljárás, ha egy turista, teszem azt, angolul kér valamit a szállodában? Tanuljon meg ukránul vagy nem szolgálják ki? Jó lenne azt mondani, hogy Ukrajna csak egy vicc, de sajnos annál sokkal keserűbb a csattanója.

Fotó: Kárpátalja.ma