A legvadabb pártállami időkbe visszarévedve igyekezett megtalálni új legitimitását a Magyar Nemzet: a választás előtt még a lap fennállásának 80 éves évfordulójára meghirdetett, igen pikáns előadói listát felvonultató egri konferenciát annak ellenére megtartották, hogy Simicska Lajos tulajdonos a kormánybuktatás kudarcát látva tegnapelőtt bezárta a lapot. A PestiSrácok.hu stábja egyszerű hallgatóként ült be az időközben zártkörűvé változtatott program nézőterére, a kamera csak akkor került elő, amikor kezdetét vette Szerető Szabolcs volt főszerkesztő-helyettes (a választás előtt kiadott brosúra szerint) sejtelmesen csak “A fordulat eseményei” címmel meghirdetett előadása. Ekkor Huth Gergely, a PestiSrácok.hu főszerkesztője (aki 10 éven át volt Szerető munkatársa a Magyar Nemzetnél) szembesítette volt főnökét a 8 évvel és 4 évvel ezelőtt megírt, a kormánypártokat dicsőítő győzelmi vezércikkeivel, kérdőre vonva a G-nap gátlástalan végrehajtóit, amiért elvették a polgári-jobboldali közönség legfőbb orgánumát és azt egy gyomorforgató bosszúhadjárat szolgálatába állították.
Pethő Sándor forog a sírjában – írták többször azok, akik kritikusan szemlélték a Magyar Nemzet 2015-ös pálfordulását. Elkoptatott kifejezés, mindazonáltal a néhai lapalapító valószínűleg annak sem örült volna, ha tudja, hogy fia, Pethő Tibor a Kádár-diktatúra egyik futtatott kádere lett. Pedig így volt. Még ha látta volna, hogy rá emlékezve, az ő nevét villogtatva milyen előadói névsorral tartottak konferenciát az ő késői utódai Egerben. A mai “A Magyar Nemzet nyolcvan éve, nyolcvan év a Magyar Nemzetben” címmel meghirdetett öntömjénezésnek eredetileg az Eszterházy Károly Egyetem adott volna helyet, de a rektor végül – alighanem rápillantva az előadók névsorára – végül úgy döntött, nem mérgezik a diákok lelkét efféle történelemhamisítással. Így végül az egri Kepes Intézet látta vendégül a társaságot. Az esemény persze örömünnep helyett a néhány exkonzervatív kollégából és indexes, volt népszabis ejtőernyősökből álló szerkesztőség zártkörű önsajnáltatásává vált. Aminek külön pikantériát adott, hogy a befektetőt kereső szerkesztőség a pártállami Magyar Nemzet legzűrösebb tollforgatóival próbálta megtalálni elveszett identitását.
Hiszen két olyan egykori munkatárs is előadást tartott csütörtökön – és itt már az állambiztonsági játszmák feltárásával foglalkozó, A hálózat című történelmi oknyomozó rovatunkat író Mező Gábor kollégánk segítségét kértük, az ő szövegét közöljük – aki a Kádár-diktatúrában moszkvai, illetve vietnami tudósítóként dolgozott. Martin Józsefról és Marafkó Lászlóról van szó, aki 1990-ben főszerkesztője, ill. főszerkesztő-helyettese lett a lapnak… Az ő szerepeltetésük mindent elárul arról, mi történt a magyar sajtóban a „rendszerváltás” idején, de arról is, kikre van szükség 2018-ban egy papíron még mindig konzervatív napilapnál. Mindketten kollégái voltak a lapalapító Pethő Sándor fiának, néhai Pethő Tibornak, aki a kádári diktatúra egyik kiemelt szerkesztő-kádere és a hírszerzés „József” fedőnevű társadalmi kapcsolata volt. A szinte minden igazán fontos pozíciót elérő Pethő (aki a hírszerzés által felfalt MÚOSZ-nál is a vezetők közé tartozott) jelenlegi tudásunk szerint (azaz így említik az iratokban) társadalmi kapcsolatként („József” fedőnéven) szolgálta a rezsimet, ha kellett, elbeszélgetett a tanulmányozni kívánt német újságíróval egy kellemes ebéd keretében (lásd korábbi cikkem), máskor információt szolgáltatott az NSZK egyik Magyarországra küldött kereskedelmi tanácsosáról, egyszóval tette a dolgát.
Tevékenységével kapcsolatban hadd idézzem Nagy Péter történész tanulmányát: Egy nyugatnémet kereskedelmi tanácsos a magyar állambiztonság szemével (megjelent a Betekintőben):
„Vergau két társadalmi kapcsolatként számon tartott emberrel ismerkedett meg, fedőnevük szerint P. Tiborral és K. Györggyel. A két személynek ugyanazt a feladatot adták, még pedig azt, hogy gyűjtsenek minél több értékelhető adatot Vergau gazdasági, politikai nézeteiről, családi életéről. […] P. Tibor társadalmi kapcsolat megismerte Vergaut, akkor egyértelművé válik, hogy az illető társadalmi kapcsolat fedőnévnek nem igazán nevezhető álneve Pethő Tibort, a Magyar Nemzet munkatársát fedte” – írta Nagy Péter, majd hozzátette: „Pethő Tibor az ötvenes években betöltött bizalmi pozíciói alapján a rendszer kegyeltje volt”.
Ezek tények. Pethő olyannyira beilleszkedett, hogy 1976 és 1979 között a Press rezidentúra által dróton mozgatott Magyar Újságírók Szövetségének elnöke volt, ’66 és ’76, majd ’79 és ’89 között alelnökként dolgozott a MÚOSZ-ban.
Külpolitikai fórum résztvevői: Szabó László, Léderer Frigyes, Hajdú János, Pálfy József, Pethő Tibor. Így vagy úgy mind az állambiztonsághoz tartoztak, illetve Szabó jóval több volt sima talpasnál. Léderer és Pethő részt vett ezen a vacsorán / Fotó: Fortepan.hu
Borvendég Zsuzsanna könyve is megerősíti, hogy a Press direkt őt küldte az igazán fontos eseményekre. Pethő tizennégy évig amúgy országgyűlési képviselő is volt, de ez nem akadályozta meg abban, hogy 1995-ben részt vegyen a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület megalakításában. Nyilván ő is a híres nemzeti kommunisták, polgári elvtársak egyike volt. Ez egy ilyen ország és az egy ilyen rendszerváltás volt.
Múltja ismeretében nehéz eldönteni, hogy vajon örült-e volna annak, ha látja a Magyar Nemzet „konzervatívvá válását” 2000-ben, azt, hogy a Napi Magyarországgal összeolvadva ezután nyíltan a Fidesz mögé állt (egyetlen napilapként, konzervatív portálról meg szó sem volt – jegyzem meg.) Ahogyan azt sem tudjuk, mit szólt volna a 2015-ös visszarendeződéshez, amikor a napilap tulajdonosa, Simicska Lajos irányváltása után ismét visszatért oda, ahonnan valamikor elindult. Vagy (engedjük meg): valamerre arrafele. Újságírók jöttek és mentek, ahogyan az ebben a sajátos magyar médiavilágban szokás.
Itt tartunk, még mindig egy vietnami tudósító tart előadást
Az egész csak azért jutott eszembe, mert a napilap 80 éves múltját ünneplő konferenciáján (amelyet még Simicska kiszállása előtt szervezhettek meg, így eredetileg aligha a sajtószabadság elsiratása volt a célja) a néhai társadalmi kapcsolat két olyan egykori kollégája is előadást tart(ott), akiknek pályafutása néhai Pethő Tiborhoz hasonlóan igencsak veretes (vagy inkább veres). (És erről eszembe jut a MÚOSZ múlt heti vitadélutánja, amelyet a tervek szerint a Krassóról bizalmas jelentés tett Enyedi Nagy nyitott volna meg…).
Két ex-nemzetesről, Martin Józsefről, a lap egykori moszkvai tudósítójáról van szó, és Marafkó Lászlóról, akiről így elsőre csak annyit jegyeznék meg, hogy 1972 nyarán, a Központi Sajtószolgálat különtudósítója volt Észak-Vietnamban.
Értjük ugye? Hálózat rovatunk olvasói pontosan tudják, hogy egy ilyen állás (Vietnam, 1972) mit jelent.
Hogy milyen szinten kellett ehhez bekötve lenni. Vagy a katonai elhárításhoz (MNVK-2.) vagy a BM hírszerzéséhez.
Ha valaki értőn olvassa egy ilyen újságíró-káder pályafutását, akkor már nem lepődik meg azon sem, hogy 2012-ben olyan regénnyel jelentkezik, amelynek hőse hirtelen a hazai és nemzetközi hírszerzés célkeresztjébe kerül. (A felesleges pereskedés miatt meg kell jegyeznem: lehet, hogy éppen Martin és Marafkó volt az a két ellenálló és hős, aki anélkül lett moszkvai ill. vietnami tudósító, hogy bekapcsolták volna a hálózathoz. Csak nagyon-nagyon nehéz elképzelni.)
Marafkó karrierje egyébként mindent elárul arról, hogy mi történt és történik a lapnál. Az „író”, újságíró 1978 végén újra riportúton járt az egyesült Vietnamban, a Kínával kirobbant konfliktus idején az ország északi és a déli, Kambodzsával határos hadműveleti területein. Oda nyilván el mehetett bárki, ezt Aczél Endre („Aczél Endre ujságiró, fedőneve >Acsadi< (máshol „Acsádi – MG). Feladata a kapcsolati körében katonai, katonapolitikai információk szerzése.”) is megpróbálta elmagyarázni, mikor részletesen megírtam, milyen érdekes állomásai voltak az ő pályafutásának is).
Szóval Marafkó Vietnamban járt, majd hazatért, a Magyar Nemzetnél előbb a kulturális rovat vezetőhelyettese lett, majd olvasószerkesztő, hogy éppen a rendszerváltás idején jusson a csúcsra.
Igen, 1990-ben már főszerkesztő-helyettes, azután valamiért hátrébb szorul: ügyvezető szerkesztő, végül szerkesztő.
A lapnak a Napi Magyarországgal történt összevonásakor persze elbocsátják. Eltelt közel húsz év, megtörtént a Simicska-gate, így ismét visszafordult az idő, és ő tart előadást a régi-új Magyar Nemzet konferenciáján.
Még Várkonyi Tibor titkos munkatárs is magától balra helyezte el
Marafkóról még annyit, hogy később sikerrel átpozicionálta magát, hiszen a Válasz publicistája lett, amiről még Várkonyi Tibor egykori titkos munkatárs is gúnyosan írt (ahogyan azt meg is írtam az agg Técsyt leleplező cikkemben): „Vele [mármint Marafkóval] mindig korrekt kollégai, szókimondó viszonyban voltunk, jóllehet soha nem álltunk azonos oldalon. Ő a hajdani Lenin körúti szerkesztőségben párttag volt, én egyes jobboldali heccpublicisták állításai ellenére nem (amitől még tényleg őszintén szót válthattunk), ma meg ő a jobboldali Heti Válasz munkatársa, amelytől ugyanúgy ódzkodom, mint annak idején az MSZMP-től” – írta Várkonyi. (Aki párttag valóban nem volt, helyette titkos munkatárs). Ennyit róla. Vagy mindkettejükről.
Marafkó mostani előadásának címe: Egy sztrájktörő becsülete. Mintha tényleg időutazást tennénk.
Martiné pedig a következő: Külpolitikai tájékoztatás a Magyar Nemzetben: egy eltűnt műfaj nyomában. Igen, a régi szép idők, amikor még függetlenül lehetett „tájékoztatni” Moszkvából, amolyan keleti Proustként, egy ottani szárazkekszet majszolva.
Martin: a rezsimben moszkvai tudósító, utána főszerkesztő
Azért Martin pályafutását is elevenítsük fel: 1963-1967 között a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem hallgatója volt, 1971-ben végezte el a MÚOSZ Újságíró Iskoláját (ahonnan a Press hírszerzői csemegézték ki az ígéretes hallgatókat), de már 1967-tól a Magyar Nemzet belső munkatársa volt, 1982-től főmunkatárs,1982-1986 között a lap moszkvai tudósítója, 1986-1990 között pedig külpolitikai rovatvezetője volt.
Aztán jött a rendszerváltás, és ahogyan Marafkó főszerkesztő-helyettes, ő főszerkesztő lett (állítólag fél évig), később főmunkatárs, majd ismét főszerkesztő-helyettes, és így tovább.
A Napi Magyarországgal történt egyesülés idején (talán már előtte) ő is távozott. Most pedig beszél. Egy eltűnt műfajról. Egy eltűnt újság nyomában.
A két Martin József / Forrás: MÚOSZ
Ha megemlítem, hogy a fia az MGIMO elvégzése után manapság a Transparency Internationalt vezeti (lásd korábbi cikkemet), akkor látjuk, pontosan ahhoz a körhöz tartozik, akiket röviden moszkovitáknak nevezhetünk. Van ilyen, az élet így színes, csak éppen visszatetsző, hogy 2018-ban éppen ők beszélnek (beszéltek) a Magyar Nemzetről és a „tájékoztatásról.”
A legszürreálisabb, hogy mások mellett Rainer M. János történész is részt vesz (vett) az előadássorozaton, akit lehet szeretni, nem szeretni, politikailag ide-oda helyezgetni, de kétségtelenül az állambiztonsági múlt egyik legelismertebb szakértője.
Rainer Martin után és éppen Marafkó előtt fog beszélni a tervek szerint (vagyis beszélt). Nem irigyeljük. Persze senki se tartott pisztolyt a fejéhez.
A videót készítette: Ambrus Petra és Szerencsés Márton Dániel/PestiSrácok.hu, a történelmi oknyomozó szöveget írta: Mező Gábor.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS