Nem volt szép temetés!

Megszokhattuk már, hogy a 444 fantázianevet viselő magyargyalázó manufaktúra lépten-nyomon beletörli a lábát mindabba, ami nemzeti. Különösen így van ez címadások és kommentár tekintetében. Nem is annyira régen ők nevezték Liu Shaolin Sándor olimpiai bajnokunkat kínai vendégmunkásnak. Most pedig Kádár temetésében gyönyörködnek. Azt mondják, szép volt. Nem. Nem volt az.

Hogy milyen volt ’56 hóhérának felravatalozása és elhantolása? Talán az utolsó jelző, ami eszembe jut róla, az a szép. Máskülönben sem hiszem, hogy létezik szép temetés. Ez számomra legalább akkora oximoron, mint a szép halál, s a többi hasonló frázis, amiket az ember arra talál ki, hogy nyomorúságát kicsit felékesítve kisebbítse a bajt. Kádár temetésének napján Kalocsa Helyőrségben teljesítettem sorkatonai szolgálatomat, abban a Jurinovics Miklós laktanyában, amely annak okán forradalmi ezred címmel is büszkélkedhetett, hogy 1956-ban e helyről is utaztattak fel sorállományúakat Budapestre, magyarokat gyilkolni. Hogy civil szemmel milyen volt Kádár haláláról, majd temetéséről értesülni, azt tehát nem tudhatom. Azt viszont nagyon is, hogy katonákként milyen érzések kavarogtak bennünk. Számunkra félelmetes, ijesztő és vészjósló volt, ugyanis egyáltalán nem lehetett kiszámítani, hogy most mi fog következni: békés átmenet-e, avagy öldöklő polgárháború? Hogy a szovjetek hagyják-e majd szuverén állammá válásunkat, vagy beavatkoznak? Mindezeken úgy töprengtünk, hogy néztük a tévében a hosszú, tömött sorokban a koporsóhoz járulókat, majd a hatalmas tömeget a halottszállító kocsi útjának két oldalán, és tudtuk, hogy több évtizednyi személyi kultusz nem fog eltűnni egyik napról a másikra. Igazunk is lett. A mai napig szép számmal akadnak köztünk Kádár-imádók.

***

Mint már mondtam, a Kádár halála utáni átmenet hónapjait leginkább a kiszámíthatatlanság jellemezte. Elég lett volna egy ostoba vezérőrnagy, egy túlbuzgó munkásőr-parancsnok, vagy egy kiskirály megyei párttitkár, és vérbe borul az ország. Ami minket már csak azért sem töltött el túl nagy megnyugvással, mert „érdekes módon” pont a mi laktanyánk mellett volt egy szovjet laktanya. Valahogy úgy hozta a „véletlen”, hogy Magyarországon minden első lépcsős magyar kaszárnya mellett volt egy ruszki is. Ráadásul Pakstól légvonalban 5 kilométerre, kiemelt célpontként, Csernobil után alig három évvel… Mi ezt a temetést úgy néztük, hogy sem öröm, sem megelégedettség nem volt bennünk. Na, gyász, az meg végképp nem. Utána néhányan megbeszéltük, hogy amennyiben magyarok ellen vezényelnének minket, inkább a hadbíróságot választjuk. Illetve különböző trükkökkel elérjük, hogy leszereljenek. Egy társunk például elhatározta, hogy homoszexuálisnak mondja magát. Ez azonnali leszereléssel járt, ráadásul akkor már régóta nem büntették. Én krónikus fejfájára és kettős látásra panaszkodtam volna. Míg egy nyírségi társunk azt mondta:

„Gyerekek, én egyszerűen lebaszom baltával a jobb mutatóujjamat favágás közben”

. (Mikulás előtt aztán – egyáltalán nem politikai protest célzattal – meg is tette. S hazatérését ünnepelve már a második civil napon meghalt autóbalesetben…)

***

Egy tömeggyilkos temetése adhat megnyugvást, szolgáltathat elégtételt, s csendben ezeket az érzéseket az ember konstatálhatja is. Egy nem lehet sohasem a temetés: szép. Ahogyan ugyanezt a jelzőt az egész rendszerváltásunkra sem lehet elmondani. Na, ja! Tetszettünk volna forradalmat csinálni…

() VBT ()