Mohács bármikor eljöhet
Ma van az emléknapja. És elmossa minden. Az eső, a fesztiválok, az egymás elleni hadakozás, de még az iskolakezdés is. Fontosabb már minden. Pedig aki járt valaha is annál a bizonyos gödörnél, ott az emlékhelyen, az sosem felejti el…
***
Az a bizonyos gödör az emlékhely közepén található. S hogy oda eljusson az ember, tanácsos bemennie a főépületbe, ahol valóban és igazán remek tárlat, valamint egy jól megkomponált narrációs animáció próbálja bemutatni a csata előzményeit, körülményeit, végkifejletét. Próbálja, de csak addig hiszi az ember, hogy bármit is sikerült megértenie, amíg el nem jut a kopjafákon át addig a bizonyos sátorig, aminek oldalt felhajtottponyváján át…
***
Na, de addig még sok minden történik. Például a nagy meleg. És a tárlatról kifelé a kicsinyke büfé, ahol lehet venni üdítőt, kávét, jégkrémet. Nem akarunk jégkrémet venni. Nem akarunk kávét inni. Emlékezni jöttünk. Mondanám, hogy megemlékezni, de ami sejtemlékezet óta bennünk van, az bennünk is marad. Így nem emlékezik meg a magyar Mohácsról. A magyar emlékezik rá. „az őssejtig vagyok minden ős”, mondja a költő, és tökéletesen igaza van. Olyan igaza, mint Krisztus Urunk hatalmas keresztjének a park leghátsó szegletében. Ez vonzza a szemet, nem a kopjafák, vagy a feltárások feletti sátrak. A kereszt. Mohács keresztje.
***
Úgy megyünk arra, mintha bizony a Golgotára mennénk. A kicsinyke buckákon álló tanúfák 8-9 ezer embert rejtenek maguk alatt. Sok ilyen bucka van. Nagyon sok. Már, amit eddig megtaláltak, mert van még. Halott hősökön járunk, akárhová lépjünk is. Mondják, hogy Siklós úrnője, Kanizsai Dorottya asszony 400 jobbágyával jött át ide a csata után, elhantolni a holtakat. A török elkezdte ugyan, de hamar beleunt. Így a farkasok és varjak 17 ezer ember (mások szerint volt az 25 ezer is) földi maradványai felett ülhettek tort. De ezek csak számok. Az ember bele se gondol. Nem gondol, mert az ilyesmibe egyszerűen képtelenség. Az emberi agy képtelen felfogni, hogy milyen az, ha tízezrével fekszenek a holtak a sík mezőn.
***
A nagy kereszthez indulunk, hogy elmondjunk egy imát a hősökért. De persze útba ejtjük azt a bizonyos sátrat. Azt, aminek az oldala nyitva van. Azt, aminek az oldalát azért hagyták nyitva a feltárást végző régészek, hogy az ember egyáltalán fogalmat kapjon a szörnyűségről. És amikor végre odaérünk, nem tudunk mit kezdeni a látvánnyal. Az, hogy egy életre a retinánkba ég, hogy innentől már nem csupán egy történelmi adat lesz Mohács, az ide kevés. Leírhatatlan, amit látunk. Valóban leírhatatlan. A csontok, az emberi torzók úgy hevernek ebben a tömegsírban, hogy a lélegzet elakad. Minden magyart ide kéne állítani legalább egyszer az életben! Hogy nézze meg! Hogy nézze meg, mit jelentett nekünk valaha a hazaszeretet. Nem azt a furcsa frázist, amit manapság egyenrangúként használunk azzal, hogy szeretjük ezt vagy azt a bort, ezt vagy azt a ruhamárkát, ja, és igen, a hazánkat is. Ezek az emberek meghaltak értünk. S mielőtt sietve közölnénk, hogy hiába haltak, hiszen vesztettünk, ez nem így van. Egyetlen magyar se halt hiába a hazáért, se itt, se máshol, se ekkor, se máskor! Mi azért vagyunk, azért beszéljük ezt a nyelvet, azért emlékszünk nagyanyáink mondókáira, dédapáink dalaira, és azért vagyunk még mindig itt a Kárpát-medence legeslegközepén, mert ezek a hősök az életüket adták. Értünk. Hogy mi lehessünk. Hogy mi maradhassunk. Hogy mi megmaradhassunk.
***
És bár igaz, hogy három részre szabadalt hazánkban 150 évig maradtak, de nem az egész földön, és nem az idők végezetéig. Ezt a 150 évet is csak annak a tragikus véletlennek köszönhették, hogy a király életét vesztette. Mert ha II. Lajos életben marad, ha nem hal meg 28 báró, 7 főpap és a megyés ispánok legtöbbje, akkor egészen máshogyan alakultak volna a dolgok. Mondják persze, hogy akkor is, ha Zápolya időben érkezik. Vagy, ha Tomori nem dől be a török cselnek. Nehéz ezt már így, ennyi idő után rekonstruálni. Kiváltképp azt, hogy mi lehetett volna. De mi még mindig itt vagyunk. És néhány száz évvel később, lám, megbékéltünk a törökkel is. Ahogyan a V4-ek megalakulásakor a csehekkel és szlovákokkal is. Ahogyan legújabb kori diplomáciánk óriási eredményeképpen a szerbekkel is.
***
És most ott tartunk, ahol annak idején. Vagy még ottabb! Mert most töröknek, szerbnek, csehnek, szlováknak és magyarnak ugyanaz az ellensége. És ugyanúgy a gyáva senkik által gerjesztett széthúzás próbálja gyengíteni a közakaratot. Pedig most is jöttek a hírhozók a hódítók közeli eljövetelének hírével, s jöttek maguknak a hódítóknak is az előőrsei. Aztán az ország egyik fele felkészül, a másik fele pedig el se hiszi, hogy mindez megtörténhet. Hogy csak úgy a semmiből majd egymillió ember felkerekedik keletről, és letarol mindent, ahová a lábát beteszi. Hogy majd rabol, öl, fosztogat, amerre jár. Mert hát ez a XXI. század, itt ilyesmi már nem történhet. Ez már nem a barbár középkor… De bármilyen furcsa is, amíg ma az a legnagyobb gondunk, hogy hol tudjuk a legjobb zselés fóliát rátetetni az okos telefonunkra, vagy merre van a város legjobb szusi bárja, addig lehet, hogy néhány hónapon belül az életben maradásunk lesz a tét. Igaz, NATO-tagország vagyunk. Az a bizonyos nép pedig, ha nem is nevetve, ha nem is könnyen, ha nem is egyik napról a másikra, de legyőzte a NATO legerősebb tagországát. Egy szuperhatalmat. És előtte legyőzte a szuperhatalom legnagyobb riválisát.
***
Nem akarok senkit riogatni. De amit még jobban nem akarok: egyetlen magyart sem akarok tömegsírban látni. Aki pedig azt hiszi, hogy ez az egész csak vészmadárkodás, az menjen el Mohácsra, és nézzen be a sátorba!
() VBT ()
Kiemelt kép: Orlai Petrics Soma - A Mohácsnál elesett II. Lajos király testének feltalálása
