Debreceni séta
Ma, a reformáció napján miről is emlékeznék meg, ha nem szeretett fővárosomról, Debrecenről? Nos, igen. Boldog ember vagyok, mert fővárosból nekem – Pozsonyt is beleértve - három is jutott.
***
Könnyű dolgom van. Az örök facebookos panaszkodás, miszerint
„Magyarországon nem Halloween van, hanem Mindenszentek”
, engem nem érint. Leginkább azért, mert Mindenszentek nem ma van, hanem holnap lesz. Ma viszont, október 31-én minden gond nélkül gondolhatok – katolikusként is - református testvéreimre, akiknek ez a nap valóban ünnep, a megújulás ünnepe, egyházaik születésének napja. Rendhagyó módon e napot most nem a kálvinista Rómában töltöm, ahogy évek óta szoktam. De az emlékek szárnyán bármikor odaképzelhetem magam.
***
Aki járt már Debrecenben, örökre megérinti a hely szelleme. S itt nem csupán egy olyasfajta frázisról van szó, amit lépten, nyomon alkalmazunk, akár udvariassági formulaként, akár azért, mert jobb nem jut az eszünkbe. Debrecennek ugyanis valóban szelleme, mi több szellemisége van. Aki például a nagytemplom előtti téren állva felnéz az ikertornyokra, egyszerűen nem vonhatja ki magát azok bűvköréből, abból a hatalmas fenségből, amiknek egykoron, naponta elhaladtában Szabó Magda is rendre odaköszönt. Varázslat ez az Istenháza kint, s bent egyaránt. Mert a külső monumentalitástól már csak az felemelőbb, ha betérve a hajlékba megpillantjuk a puritánságában is lenyűgöző belső teret, vagy csak szimplán azt a padot, amiben valaha Kossuth Lajos ült.
***
S ha kissé profánabbra vágyom, egyszerűen kimegyek a Nagyerdőbe, ami minden évszakban elvarázsolja az embert mesés sétányaival, tavacskájával, árnyas fái közt megbúvó éttermeivel,melyek teraszain... Hékám! Eddig és ne tovább! Állja most szentimentalizmusomnak ünnepélyesen útját igazságérzetem, ami e ponton szól bele ebbe a virtuális túrába, és mondatja ki velem: azért a kocsmák… a kocsmák azok… azoknak szinte mindegyikéhez fűződik egy történet. Például az Ibolya, ahol úgy örültem aznap éjjel, mint egy kisgyerek, amikor megtudtam a pultnál állva, hogy valaki almás pitét rendelt. Imádom az almás pitét, mindig is imádtam, s ha nem is azt mondom, hogy almás pite alakú sírkövet akarok fejfámként, vagy ennek a süteménynek köszönhetem azt, aki ma vagyok (bár a kilók tekintetében némelyest igen), azért szeretem annyira, hogyha feltennék a kérdést, hogy mit szeretnék: három órás kardió edzést félmaratonnal, vagy egy tál pitét, nos, gondolkodás nélkül az utóbbit választanám. Csakhogy, mint kiderült, az Ibolyában az almás pite nem más, mint fél vodka, fél almalé, megszórva fahéjjal, felespohárban szervírozva. Nem azt mondom, hogy csalódtam, mert az íze nyomokban pitét tartalmazott, de azért meglehetősen sok sör kellett ahhoz, hogy feledjem a negatív katarzist. Vagy itt van a Hetes Tanszék, ahol Debrecen legjobb micsét eheti az ember. Kivéve hétfőn, mert akkor szünnap van, pont, mint a múzeumoknál, bár más egyezést eleddig nem találtam. Aztán itt a Kis Jazz, ahol egy pasival a teraszon fél órát beszélgettem egyszer arról a göndör hajú, gyönyörű hölgyről, aki odabent karaokézik. Ő is dicsérte, én is dicsértem, aztán végül megszántam és elárultam neki, hogy amúgy a kedvesem. Szégyenében meghívott egy körre. Én meg engesztelésül visszahívtam őt egy másikra. Hát ilyen hely ez a Debrecen, ahol a… Na, jó, a személyes kedvencem, a Teniszke azért nehogy kimaradjon már! A futópálya melletti műintézmény terasza ikonikus hely. Innen szoktam sörözés közben figyelni a pályán futókat, mentális támogatást adva nekik a nehéz fizikai igénybevételhez. Elárulom, egy alkalommal magam is jó ötletnek tartottam beállni közéjük, lábamon utcai cipővel, gyomromban Tátra Teával és Krušovicével. Nem lett jó vége.
***
Azért meglehetősen jellemző, hogy nem Händel Messiását, Vivaldi Magnificatját, vagy Purcell Dido és Aeneasát sorolom itt nagy kedvvel, mint olyan élményeket, amiket Debrecenben éltem át. Ez azért sokat elmond rólam. Jó, persze, ilyenek is voltak. S megannyi jobbnál jobb koncert, operaelőadás, hogy a Vad Fruttik és a Csaknekedkislány lovardás koncertjeit ki ne hagyjam a kulturális szórásból. S hogy e rendhagyó megemlékezés miatt elnézést kérjek Hoppál Péter barátomtól idelent, valamint Kátai Zoltán barátomtól odafent, ígérem, hitbéli dolgokról is írok majd. Egy másik alkalommal. De valahogy úgy vagyok vele, hogy maga a hit akkor számít bármit is, ha élő. A halott köveken elmondott halott igéknek nincs termőtalajuk. Debrecen ellenben üdítő kivételt képez, hiszen nem csupán éjszakai pezsgésében, vagy kirándulós, nézelődős állapotában unikális, hiszen akár református istentiszteletre, akár katolikus misére megy az ember, a templomok hétvégente megtelnek hívekkel, köztük nagyszámú fiatal családdal, akik gyermekeiket is hozzák magukkal. Ezért közelíti meg bárhonnan az ember Debrecent, mindig ugyanarra a következtetésre jut: Istenszeretet, hazaszeretet és családszeretet tartja egyben, teszi naggyá Hajdú-Bihar ékkövét.
***
Sajnálom, hogy pont ma nem tudtam ott lenni. De így, a szavak tengerén hajózva elérhettem gondolatban Debrecen síkjáig, ahol most három szó a minden:
Soli Deo Gloria!
() VBT ()
Kiemelt kép: csodalatosmagyarorszag.hu
