Vége a zárványszerű magyar úszóvilágnak – Ezt üzeni Milák sztorija

Milák Kristóf Párizsban átúszott az egyszer feltündöklő bajnokaink közül az állócsillag bajnokaink közé. Jelenleg mindössze két árnyalattal gyengébb a legendás Darnyi Tamás olimpiai életművénél, ezt érdemes leszögezni az elején, hogy pontosan érzékeljük, kiről beszélünk – az újságírók, az olvasók és a sportvezetők egyaránt. Csak az állandóság tekintetében elképesztő Cseh Laci és az egy olimpián óriásit domborító Hosszú Katinka mérhető hozzá a 21. századi úszósportunkban. Méltatlan, ha ez a sportoló nem kap meg minden általa elvárt szakmai támogatást, és el kell rejtőznie a saját edzői és sportági vezetői elől is, ha úgy akar úszni, ahogy ő gondolja. Itt az alkalom, hogy ez megváltozzon!

Nevetséges az a pampogás, amit a sajtó művel Milák körül lassan két éve. Nem áll szóba a Méltóságos Urakkal, akik a médiától jöttek! Hát mit képzel magáról, hogy nem válaszol olyan nélkülözhetetlenül fontos kérdésekre, mint például:

„Mit éreztél a futam közben?”
„Milyen érzések kavarogtak benned, amikor láttad, hogy nyertél?”
„Milyen érzések kavarogtak benned, amikor láttad, hogy nem nyertél?”

És persze a legfontosabb, a kérdések kérdése, amely iszonyúan nem hagy nyugodni néhányakat már nagyon régóta:

„Hol voltál és mit csináltál az elmúlt egy-másfél évben?”

Az Isten szerelmére, hát kit érdekel?! Inkább élvezzétek, hogy megint hozzáírt egy aranyat meg egy ezüstöt az igazán tekintélyes magyar örökmérleghez! A Milák elmúlt időszakán rugózók hasonlítanak azokhoz, akik elmennek koncertre, de nem élik át a pillanatot, mert végig el vannak foglalva a mobiljukkal, hogy semmire se jó, homályos távoli fényképeket meg csörömpölős videókat készítsenek. Kéne egy olyan megállapodás, hogy Milák válaszol a sajtó kérdéseire, de azt nem kérdezhetik meg, hogy hol volt és hogyan készült föl az olimpiára. Márcsak azért sem, hiszen más érmeseinktől se ezt szokták kérdezni; hát akkor Miláktól miért kéne?

Értem, hogy valószínűleg nem könnyű ember, meg nem a sajtósok álma, hiszen nem akar velük beszélgetni. A folyamatos buzerálása viszont csak arra jó, hogy még kevésbé akarjon.

Minél többet cinkelik, annál jobban bezárkózik – most már különösebb intelligencia se kell ahhoz, hogy ezt felmérje az önmaga társadalmi fontosságába beleszerelmesedett sajtómunkás. Ráadásul, amint látszik, megteheti ezt Milák, hiába jelentik fel akárhányszor missziós öntudattól feldalmahodott sportújságírók a Magyar Sportújságírók Szövetségénél. Békén kell hagyni, hadd tegye a dolgát!

Nem az a kérdés, hogy hol edzett, hanem az, hogy miért ott

Ez pedig megnyitja azt a fontos kérdést, hogy hogyan teheti a dolgát. Megkapja-e azokat a körülményeket, amelyek közt a lehető legjobban kiteljesedhet? Úgy sportolhat-e, ahogy ő, a kétszeres olimpiai bajnok és négyszeres olimpiai érmes jónak látja?

Legalább egy éve pletykálják a színfalak mögött, és mostanra egyre sűrűbben hallani, hogy Milák Kristóf gyorsúszásban is ki akarta magát próbálni a tokiói siker után, csakhogy ezt edzői szinten gátolták, nehogy kockáztassa a tutit, a pillangóúszás aranyát, amely ernyőt tart a nélküle nem sok olimpiai érmet szállító úszósportunk fölé.

Ha igaz a pletyka, akkor olyan nagyívű történet rajzolódik ki a szemünk előtt, amelyben a kevés tutihoz ragaszkodva engedték el valami nagyobbnak az esélyét. Például olyanét, mint a pillangóban, mellen és vegyesben is aranyat nyerő Léon Marchand. Mellesleg Gyurta Dani óta nincs meghatározó mellúszónk, mert a hazai szakmai álláspont szerint arra születni kell. A korábban vegyesúszó klasszisok egész sorát kitermelő magyar úszás az idei olimpián első ízben nem tudott egyetlen döntőst sem felmutatni vegyesúszásban, miközben Milákot pillangóspecialistaként akarták megtartani. Az embernek óhatatlanul eszébe jut, hogy mi kézilabdában is hosszú-hosszú időn át „védekezőspecialistákat” neveltünk, akiket aztán nem tudtunk elég gyorsan be- és lecserélni a mellettünk elszáguldó, egyre gyorsabbá váló nemzetközi kézilabda erőpróbáin, és sorra szenvedtük el a rettenetes vereségeket a lerohanásgólok tömegéből.

Gyurta Dániel óta nem volt mérvadó mellúszónk. Ahelyett, hogy várjuk az új zseni megszületését, talán meg lehetne próbálni megtanítani mellen úszni a tehetségeket, ahogy az úszónagyhatalmak teszik. (fotó: MTI/Illyés Tibor)

Az önfejű sportági vezetés, amely nem akarta, hogy Milák azt csináljon, amit akar, azt érte el az üzengetéssel meg a presszióval, hogy Milák lelépett, és azt csinált, amit akart. Azt a nevetséges vádaskodást pedig, hogy nem készült, felejtsük el végre! Láthatóan készült, a pillangót meg is oldotta, de talán érdemes lett volna kipróbálni, mire megy szabadjára engedve, a pillangóval és a gyorssal párhuzamosan, egy zavartalan felkészülés után.

Azt hiszem, most már mindenképpen áll a neve mögött akkora sportmúlt, hogy azt vegyen fel a repertoárjába a pillangó mellé, akár a pillangót kicsit kockáztatva is, amit akar, és ehhez is megkapjon minden szükségeset.

Milákot akarták kérdezni, pedig másokat is kellett volna

Ha a Milákot hiába hajkurászó sportújságírók amúgy is ráértek, és valóban el akarták volna végezni a feladatukat, akkor nem a kattintós bulvárban tobzódtak volna, hanem feltettek volna néhány Milákkal kapcsolatos, illetve az ő személyén túl is érvényes kérdést a sportági vezetőknek. Olyasmiket, amilyet végre megengedett magának az m4sport riportere a Sós Csaba szövetségi kapitánnyal a helyszínen készített interjúban, percekkel Milák Kristóf újabb aranyérme után.

A magyar úszósport legutóbbi három olimpiai bajnoka (Hosszú Katinka, Milák Kristóf, Kós Hubert – a szerk.) külföldön vagy külföldi módszerrel készül. Mi ennek az üzenete? – hangzott a becsülendően bátor kérdés.

Az angol szakkommentátorok tippje szerint egyébként Milák is az USA-ban készülhetett most az olimpiára. Sós Csaba úgy reagált, hogy ez a magyar úszósport rugalmasságát mutatja, hogy ennyiféle egyéni utat támogat és fog is támogatni.

Ez jó hír, mert akkor ezentúl talán nem fognak passzív-agresszív modorban a sajtón keresztül üzengetni az egyéni utaknak.

A pillanat hevében nézzük el a szövetségi kapitánynak a kényes válasz megkerülését, de azért higgadtan meg kell majd rendesen válaszolni ezt. Széchy Tamás és Kiss László visszavonulása óta Shane Tusup a legtöbb olimpiai arany mögött álló magyarországi edző, továbbá mind több magyar úszó megy ki az amerikai egyetemi világba fejlődni, és még többen tervezik. A zárványszerű magyar úszóvilágnak vége, és ha valamiben, hát ebben nyilvánvaló üzenet Milák Kristóf módszere.

Nem a segítségkérés szégyen, hanem a lemaradás

Az a Sós Csaba kapta tehát a fenti kérdést, aki Kós Hubert aranya után (amúgy jogosan) felsorolta az összes magyar edzőt, akinek valaha köze volt Kós fejlődéséhez, ám hanyagul elfelejtette megemlíteni Bob Bowman szerepét, akinek a keze alatt Kós Hubert olyan parádésan megtanult fordulni és delfinezni, hogy az idehaza párját ritkítja. De ez mintha nem is lenne.

Ez az a szellemi bezárkózás, ami nem biztos, hogy jót tesz a magyar úszásnak, mert ilyen lejtőt láttunk már párat a magyar sportban, és nem szép az alja.

Sós Csaba szövetségi kapitány (elöl) és Wladár Sándor MÚSZ-elnök több, mint egy évig nem tudták, merre jár Milák Kristóf, csak a sajtóban üzengettek neki. Sós az év elején azt is közölte, hogy felejtsük el Párizsban Milák esetleges győzelmét, hiszen nem készül rendesen. (fotó: MTI/Szigetváry Zsolt)

Most még nincs baj, a népes magyar olimpiai úszócsapatokon és az eredményeken látszik, hogy a magyar úszótehetségek nem vesznek el, odakerülnek az edzők és az úszószakma szeme elé, sőt meg is kapják a jó alapokat. A külföldi edzők is szívesen dolgoznak a magyar úszókkal, mert nem nyavalyognak, hozzászoktak az roppant mennyiségű edzésmunkához, ami a Széchy-iskola hagyatéka. Ám az eredményeken az is látszik, hogy az utóbbi jó néhány olimpia népes magyar úszócsapataiból csak nagyon-nagyon kevesen tudnak átjutni azon a vonalon, amely a tehetséges úszót elválasztja a klasszis, éremesélyes úszótól. A versenyzői nyilatkozatok pedig nagyon gyakran tanúskodnak értetlenségről, hogy azt hitték, jó lesz, de valamiért nem jó lett, és még meg kell vizsgálni, miért. Aztán ettől talán nem függetlenül a lelki törések is gyakori szereplői ezeknek a villáminterjúknak.

Minden jel szerint, összességében jó munkát végez a magyar úszóedzői társadalom, de minden jel szerint szükség lenne némi külföldi (leginkább amerikai, esetleg ausztrál, vagy mellúszásban japán) szellemitőke-injekcióra, egy kis segítségre, hogy versenyképesek maradjunk, vagy egyre versenyképesebbé váljunk.

Ilyen segítséget igénybe venni egyáltalán nem szégyen, főleg, hogy az alapok rendben vannak. Elmulasztani annál nagyobb bűn. Ugye, emlékszünk, hol tartottunk női kézilabdában az ezredforduló környékén? Olimpiai ezüst, elcsalt döntő után világbajnoki ezüst, vb-bronz, Eb-arany és -bronz, kiemelkedő klubsikerek magyar játékosokkal. Aztán a világ fejlődött, mi nem tartottuk a lépést, és meg lehet nézni, hol vagyunk ma. Már nemzetközi klasszisjátékosunk sincs. Még fájdalmasabb példa a focink lehanyatlása a világ tetejéről a kilátástalan posványba, ahol évtizedeken át már azt is elmagyarázták nekünk a magyar „edzők”, hogy az ordító kudarcokat hozó nemzetközi megmérettetések (vb- és Eb-selejtezők, európai klubkupák) tulajdonképpen nem is számítanak, hiszen a nemzetközi foci az egy más világ, mint a magyar. Érdemes lenne az úszásba addig belenyúlni, amíg egy kis korrekcióval jobbak lehetnénk, mint eddig, semmint megvárni, amíg lesüllyed a női kézilabdánk, ne adj’ Isten a focink szintjére a sportolók képzésében.