Végleg eltakarítjuk a baloldalt
Tekintve, hogy a mai napon vagyok 35 éves – ami nem olyan nagy valami, de mégiscsak az a pont, amikor az ember a közmegegyezés szerint átlépi a középkorúság küszöbét, közelebb kerül a negyvenhez, mint a harminchoz, a huszonéves korszakon már rég túl van, etc., etc. –, sok elkoptatott közhelyet tudnék még felhasználni, és némileg talán személyesebb publit adnék a kedves olvasók elé. Nem annyira nagyon személyeset, de végső soron ez az életkor már okot szolgáltat arra, hogy a közéletre visszatekintsek.
Másra is, de annak talán mégsem itt van a megfelelő helyszíne. Mert kis túlzással egyidős vagyok a demokráciával, már bőven felnőtt voltam az úgynevezett Nemzeti Együttműködés Rendszere megalakulásakor, és csak néhány hónappal vagyok idősebb, mint a modern kori Európa egyik legsikeresebb pártja, a Fidesz. Ez nem hazabeszélés, nem propaganda, egyszerű tény. A tényeket pedig nem szubjektív módon szokás megítélni – legalább megtagadni biztosan nem –, hanem maximum nemtetszésünk kifejezése mellett, kénytelenül és kelletlenül elfogadni. Mint az értelmesebb baloldaliaknak, akikben fel sem merül, hogy Orbán Viktor nem kimagasló politikus. Nem tetszik nekik, de ettől még tény.
Na, hát ilyesfajta tény a Fidesz diadalmenete is. Az esetleges fujjolás helyett inkább mutassanak nekem egy pártot, amely megalapítása után 10 évvel már kormányt alakíthatott, majd születésétől nézve a 22. évtől kezdve rendszeralapító és fenntartó erő, sorozatosan kétharmados felhatalmazással, 13 éve, legutóbb koalíciós partnerével több mint 1 millió voksolóval verve a baloldali, mindenki-mindenkivel összefogást. Szerintem ilyen párt máshol demokratikus keretek között nem létezik, aki meg nem tartja demokratikusnak a kereteket, azzal foglalkozzon elmeorvos, mert nekem erre sincsen türelmem, aztán ha mégis akad, akkor majd kijavítanak.
És van annak egy csodálatos, megismételhetetlen bája, hogy mindezt végigkísérhettem, egészen közelről. Nyilvánvalóan a kezdetekben elsősorban azért, mert édesanyám és édesapám révén egészen mélyen beleláthattam a politikába – pécsi alpolgármesterség, országgyűlési képviselőség, Fidesz-alelnökség, debreceni falazós beszéd, államtitkárság, nem sorolom tovább, pedig lenne mit.
Ezért tölt el különös örömmel, amikor azt pedzegetik, hogy konkrétan én vagy harcostársaim más szelek fújdogálásakor majd más oldalon harcolnánk. És hogy innen meg onnan érkeztünk. Ezzel, hála az égnek, semmi másra sem mutatnak rá, csak arra, hogy nekik tényleg nincsenek gyökereik, alapjaik, meggyőződésük. Elképzelni sem tudják, hogy mi katonáknak születtünk az első percektől fogva. Mi itt voltunk akkor is, ha nagy volt a szar, nem úgy, mint ezek a szibarita vázak, akik úgy cserélték politikai nézeteiket, lépkedtek be pártokból pártokba, azt nézve, hogy éppen mi és hogyan felel meg a leginkább, mint valami bárcás az éjszakát járva. Mi egy helyről érkezünk, egy helyen állunk és egy helyre tartunk. Azt értem, hogy a mindenki kiváló és egyedi egyéniség-féle világban a folyamatosan 7 százalék körüli politikai felhatalmazással ez kissé nehezen felfogható, de az mindig nagyon jó és felemelő érzés, ha valakiket a sikereik miatt utálnak.
Őrizzük is csak meg ezt a leosztást.
Igen, sokat változott a politika. Munkál egy olyan érzés az emberben, hogy régebben békésebb, nyugodtabb, kiszámíthatóbb volt, de azért a '90-es és a 2000-es évek egy része önmagában sokkal érthetőbb és szabályszerűbb volt, mint a 2010-es, hát még a 2020-as évek. Egyszerűen megváltozott a világ. És benne, ahogy ezt már százszor, száz helyen leírtam és elmondtam, megváltozott a jobboldal hozzáállása is. Többé nem hatottak a kereszténységre, konzervativizmusra és egyebekre vonatkozó megjegyzések, amivel csak azt akarták elérni, hogy gyengébbek legyünk, hanem egyszerűen, kérdést sem feltéve oda...tunk. Hát persze, hogy ez fáj nekik, még csalódottabbak és ebből is fakadóan még sikertelenebbek. Csodás gondolat, hogy a baloldal mindig fájlalja valamijét és hogy ebben jelentős a szerepünk.
Plusz izgalom, hogy ameddig 30 évesen, tehát 5 évvel ezelőtt úgy nagyjából és egészében sejtettem, merre is haladhatnak a politikai folyamatok a nagy egészet tekintve, világ-, de legalábbis európai szinten, addig most gőzünk sem lehet erről. Szinte hetente állnak be komolyabb változások, és amíg két éve egy addig még nem látott pandémia bénította meg Európát, addig most egy szintén – szerencsére – rég látott háború okozta, velejéig elrontott szankciók okoznak be- és átláthatatlan folyamatokat. Amelyek alól persze a magyar valóság sem tudja magát kihúzni.
Ebből is adódik, hogy a feladatok és küzdelmek soha nem kisebbek, hanem nagyobbak és megterhelőbbek lesznek. Míg a sokadik balos pofára esés után talán valamelyest lehetett arra számítani, hogy most már tényleg átértékelik addigi politikájukat és konszolidáltabbak lesznek – nem miattunk, nekünk így sokkal könnyebb őket a földbe döngölni, de a választók sokadjára fejezték ki, hogy nem vevők a proletárforradalomra –, addig mára az is világosan látszik, hogy minden eddiginél radikálisabbak. Ez kitűnik egy egyszerű közösségi oldalas kommentből, politikai pamfletből vagy állásfoglalásból is. De ez sem baj, sőt, izgalmasabbá teszi a játékot.
Tényleg, 35 év nem olyan nagy szám. Ha jól számolom, alsó hangon van még egyszer annyi időm rá személyesen is, hogy végképp eltakarítsuk a baloldalt.
Vezető kép: Budapest, 2022. szeptember 19. Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció (DK) európai parlamenti képviselőjének sajtótájékoztatója, a budapesti Off Kultúrszövőgyár Rendezvényközpontban. Dobrev Klára a párt képzeletbeli miniszterelnökeként bemutatja a képzeletbeli kormánya tagjait. Fotó: Hatlaczki Balázs/PestiSrácok.hu