„Keleti” vendég Budapesten
Amikor Putyin vagy Erdogan Budapestre látogat, a szokásosnál is kevésbé érdemes ellenzéki újságokat olvasni, ugyanis a liberális fogalomrendszer nemcsak a közép-európai viszonyok leírására alkalmatlan, hanem egyenesen értelmezhetetlen olyan országok, régiók esetében, ahol a nemzetállam fogalma még ismeretes és használatos.
Észak-Afrika, a Közel-Kelet és persze az egykori Szovjetunió déli tagállamai között alig találni stabil politikai és társadalmi rendszereket. És ha véletlenül mégis, akkor azokat liberális barátaink Orbán Viktortól lopott szóhasználatával élve „illiberálisnak” szokták nevezni. Két okból: egyrészt, hogy támadják a magyar miniszterelnököt, másrészt a liberalizmus nem elég cizellált ideológia ahhoz, hogy felismerje, a hatalomgyakorlás módszertanában a kulturális különbségek gyakorlatilag áthidalhatatlanok. Ebből kifolyólag egy kifejezéssel kénytelenek leírni minden nem szélsőliberális demokratikus gyakorlatot. Az „illiberális” kifejezéssel.
Törökország több száz éves folyamatos vereségsorozat után jutott el az első világháború után oda, hogy a Nyugat szorításában fel kellett adnia birodalmi és hódító ambícióit, sőt, tulajdonképpen hagyományainak és identitásának egy jelentős részét is. Kemal Atatürk a kalifátus megszüntetője és a világi török állam megalkotója örök nyomot hagyott Törökországon, amely ennek következtében most, száz évvel később újra lendületesen elindulhatott a nagyhatalmi lét felé. Majdnem egy évszázados „tetszhalottság” után Európa legnagyobb katonai hatalma Törökország (nukleáris arzenál nélkül természetesen), Oroszország után a második. Törökország NATO-tag, de egyúttal a NATO ellensúlya is az egyelőre még csak regionális és nem európai vezető szerepre törő országnak.
Jól láthatóan felfoghatatlan a nyugati politikusok számára, hogy az atomfegyverek korában is mekkora jelentősége van egy nagyon erős, jól felfegyverzett, tapasztalt és elkötelezett hadseregnek, amely olyan politikai vezetés kezében van, amelyik nem fél azt használni. A törökök folyamatos háborúban állnak a kurdokkal és nem félnek katonai akciókat végrehajtani a két szomszédos dezintegrált állam, Szíria és Irak területén. A török nemzet, a török nemzetállam, a török nemzeti eszme valahogy újraéledt és talán erősebb, mint valaha. A törökség vonzereje, függetlenül az iszlámtól, egyre nagyobb. Erdogan szinte teljesen felszámolta a hadsereg politikai befolyását, amely hagyományosan nagyon erős volt a kemáli hagyatéknak megfelelően. Talán ki lehet már mondani, hogy a jelenlegi török állam szekuláris jellege jelentősen mérséklődik és ez a folyamat még nem ért a végére. Ahogy az is tény, hogy Erdogan népszerű, erős vezető, aki nagyralátó politikai célokat követ.
Nem az a típus, aki nem használja ki a lehetőségeit. Mindenki érzi, hogy Törökország nem olyan ország, amely szimplán beleilleszkedik abba a rendszerbe, amit az EU mostanra kialakított, és különösen illeszkedik bele abba, amelyet a magországok birodalmi törekvéseket dédelgető liberálisai létre akarnak hozni.
Mi, európaiak évszázadok óta úgy nézzük a térképet, hogy azon csak Európa van rajta. Talán annyi engedményt tettünk az elmúlt évszázadban, hogy észrevettük azt, Oroszország mekkora, és hogy Amerika mennyire erős. De itt az ideje, hogy elkezdjük Afrika és Ázsia velünk szomszédos térségeit is figyelembe venni, amikor a jövőnket tervezgetjük.
Biztos, hogy Németország annak a térségnek a közepe, amelyben Magyarország jövőjét kell terveznünk? Németország gazdaságilag és egyelőre politikailag is Európa legfőbb hatalma, de katonailag nem létezik és demográfiai állapota alapján már rövid távon is veszélybe kerülhet mindkét vezető szerepe. A gazdaságilag és katonailag talpra álló Oroszországról még nem lehet tudni, hogy demográfiai problémáin felül tud-e kerekedni, de középtávon mindenképpen meghatározó hatalom marad. Az oroszoknak is erős vezetője van, aki a nemzeti hatalomgyakorlási hagyományokra építve olyan stabilitást hozott, amit senki nem tartott elképzelhetőnek húsz évvel ezelőtt a jelcini Oroszországban.
Erdogan hatalomra jutását nagyban segítette, hogy a korábbi török kormányzat gazdaságilag nem volt sikeres. Sokan abban reménykednek, hogy Törökország spekulatív pénzügyi műveletekkel gyengíthető, és a gazdasági nehézségek csökkentik a jelenlegi török vezetés népszerűségét.
Attól tartok, fogalmuk sincs arról, hogy a nemzeti és vallási összetartozáson alapuló országok lakossága mennyivel kevésbé érzékeny a nehézségekre, ha elfogadja a vezetés narratíváját a problémák okáról és számára vonzó célokat lát maga előtt. Erdogan rendszere stabilabb, mint azt a nyugat-európaiak képzelik. Kezeli a migránsáradatot, sőt, a saját előnyére tudja azt fordítani. Erdogan a törökök ügye; ne gondoljuk azt, hogy a világ minden kormányát a liberálisok kényes ízlése szerint kell megítélnünk. Főleg, hogy a saját ügyeikre sosem érvényes ez a kényes ízlés.
Európa már régen nem a világ közepe; ha távolabbról nézzük a földgömböt, csak az eurázsiai térség perifériája. A jelenlegi nyugati politikai elitek mindent meg is tesznek azért, hogy ez így is legyen.
Nekünk, magyaroknak, akik megszoktuk, hogy hatalmas erők játékterébe kerülünk időről időre, észre kell vennünk, hogy addig kell normális kapcsolatokat kiépítenünk a távolabbi szomszédainkkal, a nyugatiak gőgje és gyávasága nélkül, amíg arra kvázi egyenrangú félként van lehetőségünk. Mindig, mindenkivel tárgyalni kell, amíg lehet és amíg érdemes. A dolgok normál menete idején pedig jó kapcsolatot kell építenünk azokkal, akikkel nincsenek érdekütközéseink.
A magállamok el akarják szigetelni a közép-európai államokat nemcsak Oroszországtól, hanem minden lehetséges keleti partnertől, mert azzal növelhetik a kiszolgáltatottságunkat. Ebben is híven szolgálják őket hazai szövetségeseik, a liberálisok. Ebben se hallgassunk rájuk - sose hallgassunk rájuk.
Vezető kép: Recep Tayyip Erdogan török államfő virágot dob a résztvevőknek a kormányzó Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) kongresszusán, Ankarában 2018. augusztus 18-án. (MTI/EPA)
