A következő jobboldali kétharmad kovácsa: Varga István
Jobboldali irodalom, film és sajtó nincs, vagy ha mégis, az úgy szar, ahogyan van – nagyjából ezt írta Gyurcsány udvari rajzfilmese, Tóta W. a minap a HVG-ben. A szerző Varga István fideszes exképviselő gondolatait szőtte tovább, aki előzőleg a jobboldali újságírás szánalmasságáról értekezett. Kérdés: ha nincs jobboldali sajtó, miért nézik, hallgatják, olvassák azt napról-napra milliónyian? S ha tényleg csak a balliberálisok értenek az újságíráshoz meg mindenhez (is), honnan pottyant a nyakunkba a harmadik jobboldali kétharmad?
Most, hogy Varga István ügyvéd, exfideszes honatya, barázdált tekintetű ex-KESMA-vezér őszintén föltárta, mennyire tehetségtelen senkiháziak a nemzeti-konzervatív tollnokok – bezzeg az ÉS, a Magyar Narancs meg a Népszava –, nos, e mázsás szavak súlya alatt megrogyva, be kell valljam, önkéntes száműzetésbe vonultam. Fölcsatoltam szöggel (befelé) kivert övemet (cilicium), ruháimat megtéptem, fejemre hamut szórtam, s zárdába vonultam. Csak úgy sistergett köröttem a levegő napokig, míg pattogtattam hátamon az ostort (flagellum). A Gyalog galoppból is kölcsönöztem egy sanyargatási módszert: miközben verselve szidalmaztam magamat, a sorok végére érve lefejeltem a laptopomat. Puff!
Néhány napra fölcsaptam flagelláns szerzetesnek, s derekasan megbüntettem magamat, amiért lelepleződtem-lelepleződtünk. Hát hogyan is lehetne lábon kihordani, mikor az évtizedes igyekezet, színlelés dacára egy velőnkig látó guru bebizonyítja rólunk: nem újságírók, hanem dupla nullák vagyunk, pörsenés a nemzet testén? Sehogy. Ímhol, a karanténból visszatérve, még levedző hegekkel a hátamon most itt állok bűnbánóan, s belekiáltom az internet-pusztába:
Köszönöm, Ügyvéd Úr! Szavai ugyan sokkoltak, sebeim még fájnak, ám Önnek köszönhetően a reménybeli megújhodás kapujában állok, léhűtő tollnok-társaim kezét fogva nézzük a virradatot, mely elhozhatja számunkra az ÉS-sé, Magyar Naranccsá, Népszavává válás reményteli lehetőségét. Könnyek szöknek a szemembe: végre sikerülhet, igazi újságírók lehetünk. Hála az Égnek! És hála Varga Istvánnak!
Nem szegi kedvem, hogy Ügyvéd Úr korszakos meglátásait most véres kardként hordozza körbe az ellenzéki sajtó az országban (de legalábbis Budapesten, hisz vidékre állítólag nem jut el az internet meg a Retek Klub). Évek óta ismételgetik, hogy ők az Igazi Újságírók, a Szakma, a nemzeti oldal firkászai pedig csak ócska kis propagandisták – és lám, most került egy fideszes is, aki ugyanezt mormolja. A Varga-cunami hullámain aztán belovagolt Gyurcsány udvari rajzfilmese, Tóta W., aki a HVG-ben így döfte a jobboldalba háromágú szigonyát:
Nincs komoly jobbos újság, a jó tollú újságírók ellenzékben vannak. Olvasni Magyar Narancsot meg Élet és Irodalmat érdemes, az Origo undorító, a köztévétől hányni kell. Ami fideszes, az igénytelen. (...) Soha az életben nem éri utol a fideszes sajtó a többieket kreativitásban, nyelvi erőben, eredetiségben – kultúrateremtésben és magyarságban. Ugyanazért, amiért nem lesz soha fideszes irodalom és film sem.
Igen, jól olvasták: nincs jobboldali irodalom és film. Gondolom, a következő stáció az lesz, hogy valójában jobboldal sincs. Nem létezünk... Csak a folytonos jobboldali kétharmadok léteznek, de nyilván azok is csak Putyin hekkerei miatt...
SZDSZ vagy mucsa?
Itt tolul a kérdés a nyelvem hegyén: ha ekkora rakás szerencsétlenségek vagyunk, miért olvasnak minket napról-napra többen és többen? Miért nézik, hallgatják magyarok milliói a nemzeti oldal tévéadásait, rádióműsorait, mikor nézhetnék, hallgathatnák az ellenzék depressziós, világvége-hangulatú, diktatúrázós derpegését másutt? Tán azért, „mert Orbánék mindent einstandoltak”?
Lószart, mama! Ez a kétbitesek válasza, a Savanyú a Szőlő Oviscsoport duzzogása. Ha annyira rossz egy műsor, egy véleménycikk, egy rádióadás, akkor az egyszerű honpolgár átkapcsol, máshová kattint. Nem hülye ő, még ha a balliberálisok annak nézik is.
A Savanyú a Szőlő Oviscsoportnak az volt az ideáltipikus médiafölállás, mikor a kilencvenes évek közepén a jobboldalnak volt egy darab napi- és egy darab hetilapja, azok is infúzióra kötve, kómában. S minden más – tévék, rádiók, megyei lapok, internetes portálok – a ballibek szárnyacskái alatt. Akkor itt sajtószabadság vala, s a Nyugat is elégedetten dicsérte a magyar demokrácia vívmányait. Most, hogy a harmadik kétharmad után kiegyenlítődtek a sajtó-erőviszonyok, a nemzeti oldalnak immár vannak tévéi, rádiói, feltörekvő internetes portáljai; most, hogy mindenki szabadon eldöntheti, RTL-t vagy TV2-t nézzen, Kossuthot vagy Klubrádiót hallgasson, Indexet vagy Origót olvasson, Népszavát vagy Magyar Nemzetet lapozzon – most világraszóló a sivalkodás. Sargentini asszony (miközben az előadásáról épp kizavarják az Echo TV-t) összevont szemöldökkel aggódik a magyarországi sajtóhelyzetért. Mivel ENSZ-kéksisakosokat, NATO-bombázókat (egyelőre?) nem küldhetnek a magyar kérdés megoldására, marad a nyünnyögés. Meg a felsőbbrendű gőg: ők az igaziak, a szakértők, a mindenhez (is) értők, mi a senkik, a kontárok.
Hát nem ismerős? „SZDSZ vagy mucsa?” – süvöltötte ugyanez a kontraszelektált társaság bő két évtizede.
SZDSZ már nincs, de kivagyi szellemiségük tovább él. Ám van egy jó hírem: a balliberálisok bicskanyitogató pofátlansága („Bajszos szar”, „O1G”), gőgös pökhendisége („Mi vagyunk a többség!”) és egetverő arroganciája („Nincs jobboldali film, irodalom, újságírás”) éppen arra jó, hogy megágyazzon az újabb nemzeti kétharmadoknak. A fennkölt szabad madarak fiókái pedig négyévente belerepüljenek a ventilátorba. (Ha innen nézzük, Ügyvéd Úr kitüntetést érdemelne, amiért megerősítette a gőgös hülyék hitét saját hülyeségükben.)
