Kultúrfölény
Rendkívül szórakoztató és tanulságos volt az az onánikus jellegű felbuzdulás, amelyet a liberális propagandavilágban az okozott, hogy megint akadt egy megfelelési kényszeres elhajló, aki baromságokat beszélt a polgári oldalon. Szomorú ténykörülmény, hogy időről időre akad közöttünk olyan ember, aki - sok időt töltve liberális társaságban - megfertőződik. Reményre csak az ad okot, hogy közöttük viszont egyetlenegy olyan sincs, aki nem baromságokat beszél.
Szerintem abból, hogy liberális felebarátaink annyiféle kisebbrendűségi komplexusban szenvednek, mi nem jövünk ki rosszul; elég hallgatóznunk és rögtön megtudhatjuk, hogy miben vagyunk jobbak náluk. Mert a lelkük mélyén azért tudják. Kezdjük például a kultúrával.
Szegény kultúra annyiféle félreértés áldozata lett azóta, amióta kitalálták róla, hogy nem áru (még a szocializmusban). Valóban nem az, mert az elmúlt száz év társadalom-mérnökösködésének köszönhetően annyira drága lett és olyan jelentős felesleg alakult ki belőle a piacon, hogy mecenatúra és állami dotáció nélkül „művészek” százezrei halnának éhen a világvárosokban. Ráadásul a liberálisok egyik ordas torzítása, hogy az önmegvalósító művészetet a kultúra részének nevezi. Pedig a dolog magától értetődő, és pár száz éve mindenki tudta is.
Művész az, aki inkább éhen hal, de akkor is önkifejez - és az ilyen nagyon ritka. Az nem művész, aki önkifejez és ezért elvárja, hogy a társadalom vagy bárki eltartsa. Ő a „megnemértett” művész, aki akkor is művészként tekint magára, ha tudós vagy értelmiségi vagy újságíró. A társadalom tartsa el, mert ő fontos. Magának.
Szerencsésebb korokban a ma művésznek hívott emberek szakemberek, mesteremberek voltak, akik szakmaként művelték azt, amiben kifejezték magukat egy nyelven, a szobrászat, a költészet, a festészet, az irodalom, vagy a színjátszás eszközeivel. Semmi univerzálisat nem gondoltak sem magukról, sem a világról, csak remélték, hogy megélnek, mert lesz valaki, aki fizet.
Az meg egyetlen „művésznek” sem jutott eszébe, hogy erkölcsi elveiket vagy azok hiányát, szexuális szokásaikat, vágyaikat általános és követendő igazságként hirdessék a világban, esetleg lelkesen politizáljanak. Mint ahogy a „korai” újságírók sem gondolták magukat a társadalom intellektuális krémjének. Ugyanis nem volt a társadalomnak „intellektuális krémje”, és nem is hiányzott az senkinek.
Az emberek és közösségeik, azok együttélési és hatalmi szabályai természetes környezetként léteztek, ahogy azokat az evolúciónak sikerült összehoznia. A tökéletesség igénye nem merült fel. A hópelyhek, a kristályok, a naprendszer a maguk módján tökéletesek, ahogy egy zenemű, egy festmény is lehet az a szemlélő befogadó számára, aki esetleg még meg is érti az előbbiek fenséges működését és az utóbbiakban megtestesülő alkotói igyekezetet.
Talán ennek következtében alakulhatott ki az a képzet, hogy a sokkal bonyolultabb rendszerek, mint az ember, az emberi értelem és a társadalom is lehet tökéletes, mint egy művészi alkotás. Ennek a hülye ötletnek a következményeit nyögjük azóta is.
Ha egy asztal lehet tökéletes, akkor a haladók hite szerint ők is mind lehetnek tökéletesek a maguk nemében. Mi tudjuk, hogy az asztal, vagyis egy ember munkája csak a maga nemében lehet tökéletes, világrengetően nem. A kultúra azonban nem tartalmazza az önmegvalósító tökéletességet és a „művészetet”, a „véleményformálást”; a kultúra csak hagyományokat tartalmaz, amelyeket a környezet és az ember együttlétezése hozott létre, az esetek jelentős részében a „próba-szerencse” módszerével, némelykor, ritkábban az emberi értelem felhasználásával.
Ezért aztán az önmegvalósítók úgy döntöttek, hogy létrehoznak egyfajta „hagyománymentes” kultúrát, amely egyes-egyedül a hagyomány lerombolásáról szól. Miután a biológiai evolúció is „hagyomány” - hiszen a tulajdonságok öröklődése mi más lenne -, a folyamat vége felé eljutunk oda, ahol most vagyunk, az ember biológiai alapjainak tagadásánál.
Ebben a kultúrában nincs semmi emberi, minden korábbi emberit kitagadtak már belőle, de minden erőforrást, pénzt és a szórakoztatás világbirodalmának gyalogosait, Tóta W.-től Lady Gagáig ennek az alapzajnak a fenntartására használnak. Ebből következik, hogy a liberálisoknak teljesen igazuk van, az általuk definiált ember nélküli kultúra teljesen az övék. Művelőit teljes joggal lehet tökéletesnek és univerzálisnak tekinteni, hiszen a semmi a maga módján szintén maga a tökély.
Az emberiségnek, a valódinak viszont semmi dolga nincs az úgynevezett „kultúrájukkal”. Egy olyan kultúrával, amely annyit ért meg mondjuk Shakespeare-ből, hogy aktualizálás címén náci egyenruhába öltözteti a negatív szereplőket. A kultúra szó jelentését is el kellett lopni ehhez, vagyis pontosabban a hangalakot. Ezért van az, hogy most számon kérik rajtunk, hogy mi nem finanszírozzuk az ő kultúrájukat teljes egészében, és merünk költeni a magunkéra. Ott követjük el a hibát, hogy át akarunk beszélni a túloldalra és azon álmodozunk, hogy újra megérthetjük majd egymást. Ez már teljesen lehetetlen. Az, ami ott van, nem kultúra; akkor sem az, ha esetleg találhatunk ott is magas színvonalú műveket. Azt a hazugságot is el kellene végre felejtenünk, hogy a kiváló művészi kifejezési eszközökkel szükségképpen veretes tartalom jár.
De a legnagyobb illúziónk az, hogy ezrével kellene lennie csodás tehetségű jobboldali alkotóknak. Ez egyszerűen nem így működik. Akár generációk is elmúlhatnak jelentős alkotók nélkül. A kultúra lényege pont az, hogy nem emelünk piedesztálra becsületes, de középszerű embereket, nem gyártunk a szívünknek kedves tartalom miatt érdemtelenül sztárokat. Rengeteg tehetséges ember van közöttünk, de hogy ki lesz hatással a közösségünkre és kinek a művészete, munkája segít minket győzelemre, az lényegtelen. Ha közösségként nem viselkedünk értelmesen, semmit nem ér a tehetség és a nagy alkotások. Attól tartok, a korszakos zsenikből jóval kevesebb van, mint gondoljuk.
Ezért azonban nem kell szégyenkeznünk, liberáliséknál ugyanis egyetlen olyan „alkotó” sincs, akit irigyelnünk kellene. A modern művészet ugyanis szinte teljes egészében kurzusművészet, egy totális tévedés következménye. Szakítanunk kell vele.
A magyar kultúra él, annak ellenére, hogy szinte minden pénzét majd 75 éve kóklerek ellopják és a saját hülyeségeikre költik. Szerintem itt az ideje annak a 75 évnek, amikor megnézzük, hogy a liberális kultúra és művészet mire megy a pénzünk nélkül.
