Orbán Viktor 30 éve
Orbán Viktor harminc éve van a magyar politika élvonalában, azóta amióta a diktatúra utolsó pillanataiban a valaha volt legerősebb politikusi belépőt produkálta a magyar politikai nyilvánosságban. A miniszterelnök az elemző beszédeiben mindig arra törekszik, hogy megossza a politikában szerzett tapasztalatait a hallgatóságával, vagyis az aktuális és felhalmozott politikai tapasztalatait értelmezi, olyan emberként, aki nemcsak tanúja a folyamatoknak, hanem sok esetben meghatározó alakítója is. Minden bizonnyal ő tudja a legtöbbet erről a boszorkánykonyháról, és úgy tűnik, még jó eséllyel tervezhet magának olyan további évtizedeket, ahol gyarapíthatja a tapasztalatait.
A modern politikában, egy demokráciában, egy ennyire gyorsan változó környezetben ez példátlan; a nyugati politikusok „átfutási” ideje néhány év, mert nagy részük sakkfigura csupán és nem maga a sakkozó. Orbán Viktoron végletekig csalódott ellenfelei azt kérik számon, hogy olyan emberként, aki komolyan vette az eredeti, „történelmi” liberalizmus szabadságra és becsületességre vonatkozó ígéreteit, találkozva a kapitalizmus valóságával és a nyugati politika alapvető jellemtelenségével, más szilárd alapokat keresett a politikai nézeteinek. A Fidesz „antiliberális”, illiberális fordulata azért volt hiteles és sikeres, mert az alapítók nagy része már eleve sem volt liberális: a liberalizmust csak olyan gyűjtő eszmének tartották, amelybe belefér a konzervativizmus szabadsága, valamint a kereszténység és a nemzet is. Az SZDSZ-es fideszesek aztán az SZDSZ-be is távoztak. Orbán Viktor volt talán az egyik első politikus, aki észrevette, hogy ez az új liberalizmus mennyire voluntarista és autoriter. A Fidesz már 1993-ban felül tudott emelkedni azon, hogy – a negyven éves kommunista propaganda hatására is – nevetségesnek látta a sokszor nemzetieskedő és anakronisztikus MDF-et és a megújulással máig küszködő kereszténységet. Akkor, az 1994-es választási vereség előtt egy olyan politikai program született, amely azóta is meghatározza a magyar közéletet. Az a politikusnemzedék és Orbán Viktor olyan tapasztalatokat halmozott fel – az elmúlt 15 évben már a birodalmiság felé sodródó EU-ban is –, hogy már mint nagy és történelmi idők tanúira is figyelnünk kell rájuk.
Megfigyelhető, milyen félelemmel tölti el a liberálisokat, ha Orbán Viktor beszédet mond, akár vereségben, akár győzelemben teszi azt. Orbán beszédeinek egyetlen kellemetlen következménye számunkra az, hogy el kell olvasni az ellenzéki reakciókat is, de számukra ez mindig egy kataklizma, mert újra és újra megtapasztalják a reménytelenség érzését. Mindig döbbenten tapasztaljuk meg, hogy mennyire képtelenek megérteni azt, amit hallanak, és mennyire csak az eszelős, homályos tekintetek mögül előbukkanó gyűlölet beszél belőlük. Érzik ugyanis, hogy ezt a beszédet egyre többen értik meg itthon és külföldön is, és nekik nincsenek válaszaik, nincsenek érveik. Ezért van az, hogy a kommunikációjuk mindig a politikai ellenfél ellenségként történő definiálásáról és elhallgattatásáról szól. Azt tartanák természetesnek, ha a miniszterelnök és a kormányzat nem is kommunikálhatna az emberekkel, a szavazókkal, mert egy másik mondanivaló, egy másik világlátás csak összezavarja őket. Ahogy a szocialista demokrácia, úgy a liberális demokrácia is egy egyjelöltes rendszer, amelyben csak az uralkodó ideológia gyermeteg elismerésigénye fejeződik ki.
Az mindig utólag derül ki, hogy a történelem adott korszakában milyen esélyeink voltak, de az kétségtelen, hogy 2010 után többet szereztünk vissza a nemzeti és gazdasági függetlenségünkből és a szabadságunkból, mint Mohács óta bármikor. És ebben Orbán Viktor politikafilozófiai elképzeléseinek alapvető szerepe volt.
Orbán ugyanis személyes ambíciói ellenére fő céljának Magyarország, a magyar nemzet megmentését tekinti, amiben csak eszköz a személye és az általa képviselt – és jelentős részben maga által is teremtett – politikai program. Orbán Viktor meghaladta és túlnőtte mentorát, Kohlt, aki élete céljának azt tekintette, hogy az újraegyesült Németország kancellárja legyen. Csak azt nem értette meg, nem látta előre, hogy ezt a Németországot meg is kell menteni az egyesülés után.
Orbán Viktor tehetsége okán liberálisként is az ország miniszterelnöke lehetett volna, ha csak a személyes ambíció fűti. De ő nem egy gyenge, elmúló, gyarmati sorba süllyedő ország vezetője akart lenni, hanem egy erős és sikeres országot akart vezetőként felépíteni. A pszichológiai különbség kiáltó: a „merjünk kicsik lenni” gyávasága helyett a „merjünk akkorák lenni, amekkorák vagyunk” filozófiája.
Orbán megengedhette magának, hogy beszédében „megsajnálja” az egykor nagy reményekkel induló és a kommunistáktól és nyugatról is minden segítséget megkapó '68-as nemzedéket, amely Magyarországon – alapjában persze Orbán Viktor és a Fidesz miatt – látványos és végleges kudarcot vallott. Ahogy azt is, hogy az EU soros elnökségét ellátó finnek magyar demokrácia iránti aggodalmát a Sas-kabaré tárgykörébe helyezze. A miniszterelnök látványosan megüzente, hogy – ellentétben a liberálisok elitista elképzeléseivel – a politikájának a tömegtámogatottság az alapja, és annak megőrzése a fő célja.
A primitív, rövid távú szavazatvásárló jóléti politikával szemben a Fidesz hosszú távú nemzetmegtartó döntésekkel szerezte meg a szavazók támogatását. És ez is felfoghatatlannak bizonyult a liberálisok számára; egyre kevesebb szavazó megvásárolható, mert a rövid távú gondolkodás egyre látványosabban pusztítja el az ő szavazóik világát is, akik kezdik már ezt észrevenni. A kormányfő szerint az elmúlt harminc évben az a legjobb, hogy nem előttünk van, hanem mögöttünk. De reményünk van rá, hogy ezt a következő 15 évről is elmondhatjuk majd, mert a nemzet megteremtette a túlélése alapjait.
Orbán Viktor világossá tette, hogy a magyar nemzet, a magyar életmód miniszterelnöke, és nem egy ideológiáé. Ahogy a rendszerváltás idején, most is képes volt előre látni a korszellem változását, de nemcsak meg kell haladni a liberalizmust, hanem azt is meg kell mondani, hogy mi legyen utána.
Jelenleg úgy tűnik, hogy a magyaroknak, a szavazóknak tetszik Orbán Viktor elképzelése a jövőről, ami nem több, mint a természetes normalitás megőrzése. Mi, emberek már csak ilyenek vagyunk.
Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd
