Végül is az NDK foglalta el az NSZK-t!
Talán már elfeledett történelmi ténynek lehet nevezni, hogy 1990-ig Németország mai helyén két gyökeresen különböző német állam létezett: nyugaton az NSZK, a kapitalista változat, keleten pedig az NDK, a kommunista változat. A német egyesülés után, ha valaki azt mondta volna, hogy az egyesült Németország harminc év múlva jobban fog hasonlítani az NDK-hoz, mint az NSZK-hoz, egész bizonyosan hülyének nevezték volna. Pedig Marx-szobrot most nyugaton avatnak, és Németország olyasmiket kér számon például Lengyelországon, ami korábban csak a kommunistáknak jutott eszébe.
Az NDK sok szempontból a legbigottabb kommunista állam volt, átütött rajta a poroszos merevség és humortalanság, a szó legszorosabb értelmében volt rendőrállam, a hetvenes évek Magyarországa is egy szabad helynek volt tekinthető hozzá képest.
Valamikor az 1990-es évek legelején, egy ifjúsági csereprogram keretében alkalmam volt egy bő hetet az akkor már egyesült, de még a kettéosztottság nyomait még erősen magán viselő Berlinben tölteni. Berlin nyugati fele már akkor sem volt egy normális hely; az extremitások olyan tömegével találkozhatott az ember napszállta után, aminek érdekesnek, normálisnak találásához már akkor is teljesen szétesettnek kellett volna lenni.
Elvittek bennünket egy kelet-berlini gimnáziumba, ahol egy éppen érettségizett osztály tagjaival beszélgethettünk, akiknél legfeljebb néhány évvel lehettünk idősebbek. Ezek a fiatalok még az öröknek tűnő NDK-ban kezdték a gimnáziumot és már az egyesített Németországban érettségiztek le. Nem voltak boldogok az egyesüléstől, mert pontosan olyan németes módon szállták meg őket a nyugatiak, ahogy tulajdonképpen minket is. A nyugatiaknak az volt a véleménye, hogy ők csináltak mindent jól és az NDK-ban meg mindent rosszul. Az egyik srác a „nyugatosodás élményére” a megszállás kifejezést használta, miközben többen bólogattak. Az NDK-sok jelentős részének volt ilyen élménye, hogy másodrendű állampolgárnak tértek vissza a „birodalom” kebelébe. Ma úgy lehetne értelmezni ezt a történetet, hogy a német ridegség mindig az erősebb félre jellemzőbb, függetlenül az ideológiától.
Az NSZK nagyjából azonos gazdasági erejű és politikai súlyú állam volt, mint az Egyesült Királyság és Franciaország, és nem volt brutálisan erősebb, mint Olaszország vagy Spanyolország, de persze még így is Európa legerősebb gazdasága volt. Az NDK bekebelezésével, amit egyesülésként reklámoztak, Németország arra a pályára állt, aminek a csúcspontján most van, vagyis, hogy kétségtelenül Európa meghatározó állama, és újra módjában áll az általa kitermelt ideológiai őrületeket rákényszeríteni a szomszédaira, mint ahogy az a nácizmus és tulajdonképpen a kommunizmus esetében történt. Mert ne feledjük, a kommunizmus és a ma liberalizmusnak nevezett elmebaj is eredeti német csinálmány.
Kohl azt ígérte, hogy nem mindenki fog jobban élni az egyesült Németországban, de senki nem fog rosszabbul élni. Furcsa, de az NSZK kapitalizmusa nem működött olyan fényesen az egykori NDK-területeken; az egykori keleti területek mind gazdaságilag, mind politikailag máig látványosan különböznek a nyugattól. A volt NDK-sok jelentős része nincs elragadtatva a német egyesülés utáni harminc évtől.
De ezzel logikailag legfeljebb érzelmi módon értelmezhetően az NDK kommunista ideológiájának azon részei, amelyek kompatibilisek történelmileg Hitler és általában a németek szokásos birodalmi törekvéseivel; azok nemhogy megmaradtak, hanem újra is vitalizálódtak. Az egyre inkább szélsőbaloldali és ultraliberális ideológiai áramlatok ugyanazzal az eszelős gyűlölettel tekintenek a lengyelekre, mint a poroszok, a nácik vagy egyébként az orosz kommunisták-bolsevisták is. A német-orosz megegyezések alapja mindig is a lengyelellenesség volt. A haladó, baloldali-liberális sajtó mind Németországban, mind a tulajdonában lévő lengyel sajtótermékekben alapvetően lengyelellenes, ha nem liberális, tehát hazaáruló kormánya van a lengyeleknek, mert azt a politikát természetesen lelkesen támogatják. A németek egyre inkább azt kívánják a lengyelektől, mint tőlünk, hogy teljes alárendeltségben szolgáljuk ki a német politikai és gazdasági érdekeket, és halálosan fel vannak háborodva, ha a jobboldali nemzeti kormányok ezt nem teszik meg. Hiszen a jó, haladó, baloldali liberális kormányok ezt minden gond nélkül, lelkesen, buzgón, tálcán nyújtják a mindenkori német vezérnek és kancellárnak. A Tuskok és Gyurcsányok a legújabbkori német gyarmatosítás legjobb eszközei.
Miközben a német birodalmi politika céljai változatlanok és az azok mögött megjelenő érzelmek is, az egyesült Németország ideológiailag és hangulatilag egyre jobban hasonlít az NDK legszebb pillanataira. Az állami politika bírálhatatlan, a közszolgálati televíziók ultrabalosak, az elvileg üzleti alapokon álló és független sajtó pedig szintén ultrabalos és/vagy ultraliberális, és kritikátlanul szolgálja ki a liberális kormányt. Valamint jelentős kelet-európai sajtótulajdonosként a német tőke gátlástalanul próbálja befolyásolni a lengyelországi közhangulatot. Arról nem is beszélve, hogy a magyar sajtóviszonyok brutális, liberális irányú eltorzításában milyen szerepet játszottak a német sajtóvállalkozások rendszerváltás utáni tőkebefektetései.
Ennek a beavatkozásnak a primitív brutalitására jellemző, hogy az egyik, az Axel Springer tulajdonában lévő lengyelországi média, amely természetesen tőkeerejének köszönhetően is a legolvasottabbak között van, teljesen nyíltan meri gyalázni a lengyeleket egy, az államuk újraalakításában döntő történelmi esemény kapcsán. Itt is az a cél, mint nálunk: a nemzeti érzés kigúnyolása. És van pofája (erre nincs jobb szó) a német tulajdonosnak – amelynek országa sok millió lengyelt gyilkolt le a történelem során, még alig nyolcvan éve is – olyan propagandát folytatni, amely a lengyeleket vádolja a Vörös Hadsereggel szemben elkövetett „kegyetlenkedésekkel”, a saját fővárosukat megvédő csata során. A németek mindig is versenyeztek az oroszokkal, hogy ki árt többet a lengyeleknek; mindketten feleslegesnek tartották a lengyelek létezését, többször fel is osztották Lengyelországot. Olyan illúziónk meg ne legyen, hogy az Axel Springer újságírói egy olyan félsort is leírhatnak, ami nem illeszkedik a német kormány álláspontjához.
És a jelenkori haladó, liberális Németország képes a Vörös Hadsereg és a bolsevik forradalom világforradalmi céljainak meghiúsítása irányából bírálni a lengyeleket. Pontosabban azt akarja sugallni a lengyeleknek – különösen a fiataloknak –, hogy az országuk becstelenségben fogant. Mindezt a hótiszta Németország szemszögéből, amely ezt a gondolatot a szintén bűntelen kommunizmus és baloldaliság irányából veti a lengyel „nacionalisták” szemére. Merkel egy NDK-ban szocializálódott német kereszténydemokrata állítólag, de az elmúlt 15 évében egyre jobban kiütköznek rajta az NDK 2.0 irányultság tünetei. Reménytelenül haladó és reménytelenül német.
