Lesz-e polgárháború Amerikában?
A kérdés már rég nem költői, hiszen olyan belső ellentétek feszítik az Amerikai Egyesült Államokat, amelyeknek kezelésére jól láthatóan egyre kevésbé képes a politikai elitje. Sőt, egyenesen ezen elit egy része gerjeszti leginkább ezeket a konfliktusokat. Ironikus és tragikus, hogy miközben az amerikai Demokrata Párt aktív támogatásával épp elpusztítják a föderális államot, vagy legalábbis oroszlánrészt vállalnak a szétverésében a liberálisok, Európában ugyanezen az ideológiai alapon akarnak létrehozni egy birodalmat, már eleve olyan kezelhetetlen ellentétekkel, mint amilyenné az USA az elmúlt 60 évben vált.
Megvolt az első elnökjelölti vita az USA-ban a novemberi választások előtt, és látszólag mindenki rácsodálkozott, hogy Trump olyannak látszott benne, amilyen mindig volt, Biden meg olyannak, amilyennek a Trump-kampány az elmúlt hónapokban bemutatta. Eközben viszont valójában az elnöki hatalom végletes leértékelődéséről van szó, amely trendszerű folyamatként lassan a végére ér.
Az elnök valódi befolyása a lényeges döntésekre 60 éve ciklusról ciklusra kisebb. Lyndon B. Johnson elnök még meghirdethetett hatalmas társadalmi reformprogramokat, Richard Nixon elkezdhetett egyezkedni a kínaiakkal és befejezhette a vietnámi háborút, de Kennedy óta az elnöki hatalom hanyatlik, a döntések meghozatala szétterült az államapparátusban és az azzal teljesen egybeépült lobbirendszerrel. Már Eisenhower is kifejezte a leköszönő beszédében 1960-ban, hogy a katonai-ipari komplexum a politikai, üzleti, katonai és tudományos elitcsoportokkal együttműködve döntő hatással van a stratégiai kormányzati döntésekre. A tényleg multinacionális, patriotizmus nélküli nagyvállalatok megjelenése és globális, nagyhatalmi méretűre növekedése ezt a helyzetet tovább rontotta, nem is beszélve, hogy a teljes társadalomtudományt, a kereskedelmi szórakoztatást (ami ma már a teljes „kultúrát” jelenti), a celebelitet is ezek az érdekcsoportjuk és az ideológiájuk, a liberalizmus uralja. A liberalizmus már a hatvanas években káoszba taszította Amerikát és időről időre provokált ki konzervatív reakciókat az amerikaiakból.
Egy normális világban már Ronald Reagan sem lehetett volna elnök, nemhogy Trump. Nem is beszélve Clintonról vagy Obamáról. Olyan folyamatok dobták mindegyiket a felszínre és tartották ott, amelyeket az USA politikai terepének egyetlen meghatározó aktora sem tudott biztonságosan uralni. Clinton és Obama ugyanúgy meglepetésember volt a demokratáknál, mint a republikánusoknál Trump. A Bushok voltak egyedül az USA eredeti hatalmi elitjének igazi képviselői: tragikus elnökségeik demokrata társaikhoz hasonlóan szimbolizálják a káoszt, ami eluralja Amerikát.
Trump azért lehetett elnökjelölt a republikánusoknál és elnök Clintonnal szemben, mert személyes egocentrikussága és excentrikussága ellenére látványosan ösztönös konzervatívnak látszott, amit az amerikaiak éppen nagyon elkezdtek hiányolni a politikai elitjükből. Obama identitáspolitizálása elnökségének végén és Clinton jelöltsége a liberalizmus és a szocializmus győzelmét vetítette előre, amit Amerika valójában nem akar; ha valahol megbicsaklik az azt sulykoló propaganda, azonnal lázadozni kezd. Már Obama is egy konzervatív lázadás volt, a zakkant, gonosz nő helyett a demokrata szavazók inkább egy fehér anyától származó feketét választottak. Amikor Trump megverte Clintont, a „normálisabb” jelölt nyert, bármennyire is abszurdnak hangzik ez a kijelentés.
Trumpnak sem volt nagyobb hatása a valódi történésekre, mint elődeinek, de azt mégsem lehetett megakadályozni, hogy twittelgessen kedvére. Az amerikaiak jelentős része így rendszeresen azokat a hülyeségeket hallhatta az elnökétől, amiket alapvetően ő is gondol, és mindezt olyan konzervatív köntösben, amit már rég nem lehetett büntetlenül kimondani, leírni a szabadság hazájában. Trump ösztönös konzervativizmusa több évtizednyi, egyébként hatékony liberális propaganda hatását tette tönkre. Trump következménye az az ultraliberális polgárháborús kísérlet, aminek tanúi vagyunk. Biztosak voltak benne, hogy nyernek, és nem tudták feldolgozni, hogy nem. Már Reagan győzelmével és népszerűségével sem tudtak mit kezdeni: az az eszement liberális lejárató kampány, amit Reagan ellen folytattak, azóta minden kampányban visszaköszön, és természetesen a republikánusok is gátlástalanul alkalmazzák. Amerikában is úgy áll döntetlenre a politikai harc a konzervatívok és a liberálisok között, hogy 90 százalékos liberális nyilvánosságfölény van. A Trump–Biden-vitát egy olyan jobboldali tévénél dolgozó liberális vezette, aki nagyon látványosan Biden oldalára állt elvileg semlegesként. A „vita” színvonalára egyébként nem is érdemes szót vesztegetni. A demokraták szerint sem Biden lesz az elnök, ha nyer, hanem Kamala Harris, az alelnökjelölt; Bidennek csak a választásokig kell kihúznia valahogy. 99 százalékos sajtótámogatás nélkül Biden körülbelül hússzor bukott volna meg már az előválasztások során, csak azért, mert jól láthatóan sokszor azt sem tudja, hogy hol van. Biden jelöltsége beárazta az USA elnöki pozícióját és persze azt, mennyire becsülik azt a demokraták.
De ez az egész amúgy is abszurd. Biden 1942-ben született, Trump 1946-ban. Gyakorlatilag négy nemzedékkel ezelőtt, a rádió idején voltak gyerekek, a kereskedelmi televíziózás hőskorában kamaszok. A vietnámi háború idején fiatal felnőttek. Egyik sem harcolt Vietnámban, pedig életkora szerint mindkettő harcolhatott volna. A legutóbbi időkig még kardinális kérdés volt egy elnökjelöltnél, hogy volt-e katona és harcolt-e az USA számtalan háborújának valamelyikében. Ma már a katonai kötelességteljesítés inkább hátrány lenne egy elnökjelöltnél, mint előny.
Két öregember, akik közül csak az elnök tartja jól magát. De mit tudhat ez a két ember a mai Amerikáról? Az Amerikán kívüli világról? Mit tudhatnak arról az amerikai társadalomról, amely csak 1967 körül iktatta törvénybe a feketék jogegyenlőségét, de amelyikben ma zömmel ultraliberális fehér fiatalok tüntetnek és rombolnak a Black Lives Matter mozgalom céljaiért. Olyan emberek, akik influenszerek akartak lenni középiskolás korukban, elgondolkoztak már a nemváltáson és a viszonyon egy szexrobottal.
Globalizált világunk egyik rémületes jellegzetessége, hogy egy rosszul sikerült választás Amerikában olyan hatással lehet az átlag magyar életére, mintha Brüsszel Gyurcsány Ferencet vagy a feleségét (Klárikát) ültetné adóbérlőként a nyakunkra örök időkre.
A helyzet nem változott 2015-höz képest. Nekünk Trump győzelme lenne a jó. Ő se szereti az érzékenyítő tréningeket. És hogy lesz-e polgárháború Amerikában? Attól tartok már van.
Vezető kép: MTI/EPA/The New York Times/Doug Mills
