Miért viszik csődbe a településeiket, kerületeiket az ellenzéki polgármesterek?
Már 2019-ben is világos volt, hogy az ellenzék győztes polgármestereit, önkormányzati képviselőit furcsa szempontok alapján válogatták. Outsider polgármesterek kerültek hatalomra furcsa koalíciók élén, amelyeket hétpróbás régi káderek és a legviccesebb civil aktivisták egyszerre szivárvány és moslék jellegű mixeként írhatunk le. Az első perctől nyilvánvaló volt, hogy a cél nem az önkormányzat sikeres működtetése, a település fejlesztése, hanem a zsákmányszerzés és a 2022-es országgyűlési választási kampány anyagi megalapozása.
Ellenzéki álmok és remények
Ezt az érzetet az is erősítette, hogy azonnal kampányt indítottak annak az elhitetésére, a kormányzat ki fogja véreztetni az ellenzéki önkormányzatokat. Tudták, hogy minden átcsatornázható pénzt saját maguk ki fognak vonni a települések működtetéséből és a fejlesztéséből, és ez látszani is fog; már preventíve nekiláttak annak, hogy ezt a kormányra kenjék. Azt akarták, hogy amikor a megszorító intézkedéseiket megérzik majd a választók, az mind a jobboldal politikai bosszújának tűnjön a szavazóik számára. Sem az ellenzéki politikusoktól, sem az ellenzéki törzsszavazók jó részétől nem várható el sajnos, hogy az ebben ostobaságban lévő látványos ellentmondást felfedezzék. A baj csak az, hogy az ellenzék eleve téves koncepcióval vágott neki az önkormányzati kampánynak: elhitték a saját hazugságaikat, azt gondolták, hogy rengeteg ellopható pénz van a fideszes vezetésű önkormányzatoknál, amit a választás után majd ők vihetnek haza. Csakhogy a fideszes önkormányzati modell nem a lopásra, hanem sokkal inkább a szigorú gazdálkodásra és fegyelemre épült. A Fidesz, amennyire ez lehetséges volt, ellenőrizte az önkormányzati elitjeit és néhány kivételtől eltekintve el is tudta érni, hogy rendben menjenek a dolgok. Az önkormányzatok nem tudtak eladósodni, hiszen a konszolidációjuk után teljesen abszurd lett volna ezt megengedni, sőt, sokan közülük már egyenesen a tartalékképzésre álltak át és nagyobb fejlesztéseken gondolkodtak. Érdekes, de ezek a tartalékok mindenütt gyorsan elpárologtak. A tartalékok felélése után hosszabb távon pedig csak a működéshez szükséges pénzekből lehet kampányolni, jóllakatni a haverokat és az aktivistákat.
Járvány idején tényleg vezetni kellett volna a településeket
A világjárvány azonban elterelte a figyelmet az ellenzéki önkormányzatok jajgatásáról és azt követelte volna meg, hogy valódi településvezetés legyen, amely gazdaságilag, pénzügyileg is reagál, és a válsághétköznapok menedzselésével kezeli a települések, az emberek új helyi szintű problémáit. Erre azonban kevés kivétellel az ellenzéki önkormányzatok képtelennek bizonyultak. Annak ellenére is, hogy bevételeik 2020-ban nem csökkentek drámaian, csak kezelhető mértékben, sőt, sok esetben egyenesen nagyobb is maradt a költségvetések főösszege, mint 2019-ben vagy 2018-ban. Nem a pénz hiányzott tehát, hanem a szakértelem és a jóakarat. Az ellenzéki önkormányzatok politikai aktorként viselkedtek, gyakorlatilag az éppen egységesülő ellenzék helyi lerakataiként. Teljesen leképezték helyi szinten az országos politikát, ott is, ahol ez a személyes viszonyokból, a helyi ügyekre vonatkozó nézetekből nem is következett volna szükségszerűen. Az ellenzéket ugyanis nem a programja, hanem csak a konfliktusok éltetik és helyben is erre álltak rá. A helyzetértékelésük szerint ugyanis számukra a sikerek hiányában kommunikációsan jobban kiaknázható helyzet a totális kudarc.
A politikai aktivizmus nem elég
És ahogy az előre megjósolható volt, a szivárványos moslékkoalíciókon belüli ellentétek teljesen kezelhetetlennek bizonyultak. Egyrészt azért, mert ezek a pártok egyébként egymás halálos ellenségei, másrészt mert sok esetben profik és amatőrök kerültek egy frakcióba, ahol a profik, a régi balosok és a régi SZDSZ-esek simán hülyére vették az amatőr jobbikosokat, momentumosokat, párbeszédeseket, LMP-seket. Az előtérbe tolt "civil" polgármesterek pedig megtanulták hamar, hogy mennyit ér ez a pozíció az őket egységesen támogató, belharcok nélküli közgyűlési többség nélkül. Egész pontosan semennyit. Pikó András, Niedermüller Péter, Péterffy Attila (Pécs), Baranyi Krisztina, Veres Pál (Miskolc) és még sokan mások bizonyultak első rátekintésre is alkalmatlannak. De őket így is válogatták, hogy a háttéremberek nyomás alatt tarthassák őket, és hogy legyen valaki, aki majd személyesen elviszi a balhét, ha rosszul mennek a dolgok. Persze nem kell sajnálni őket: a saját, brutálisan téves helyzetfelmérésüknek köszönhetik azt, hogy egy olyan napi darálóban küzdenek, amelyben nincs is esélyük. A járvány kellemetlen következménye az ellenzék számára, hogy a tervezettnél előbbre kell hozni a leépítéseket és a megszorításokat, az óvónők kirúgását, az intézmények, kultúrházak, iskolák bezárását, el kell halasztani a kampányígéretek megvalósítását, azt a néhányat is, amit komolyan gondoltak. Miközben nem titkolhatók el a nagy jutalmak, a politikai kinevezések és az, hogy ezek az ellenzéki többségű képviselő-testületek sokkal kevésbé törődnek az igazi civilekkel, mint korábban a kormánypártiak. Az önkormányzati ingatlanvagyon tovább csökken, mert abból lehet pénzt csinálni, és a balos önkormányzatok csak az ultrabalos civilekkel tárgyalnak, a kifejezetten destruktív kisebbségi csoportok igényeire koncentrálnak.
Lehet-e az alkalmatlanságból politikai előnyt kovácsolni?
Láthatólag eldöntötték már, hogy "mindent vagy semmit"-et játszanak. Csődbe fogják vinni az önkormányzataikat 2022 elejére, hogy a választási kampányban ezt a kormányra kenhessék. Eredetileg sem terveztek nagy sikereket, de most már egyértelműen a "minél rosszabb, annál jobb"-ra játszanak. Nem érdeklik őket a munkanélkülivé váló önkormányzati dolgozók, a pénzügyi csőd következményei, a 2019-ben megkapott sokmilliárdos tartalékok eltűnése, csak a rövid távú politikai cél. Ahogy a járványkezelés esetében is, itt is arra játszanak, hogy közösségi médiában élvezett előnyüknek és a sajtófölényüknek köszönhetően a legalapvetőbb tények tekintetében is be tudják csapni az embereket. Azok a baloldali településvezetők élték túl a 2010-es totális vereséget, akik értettek a munkájukhoz, szakmaként művelték a polgármesterséget vagy a képviselőséget, és olyan helyi politikai támogatással rendelkeztek, amely ezt felfogta, és nem próbálta meg politikai okokból lerombolni azt, amit addig felépítettek. Azonban 2019-ben nem ez a réteg szerezte vissza az önkormányzati pozícióit, hanem egy teljesen új társaság jelent meg a színen. A jobboldalon is azok az önkormányzatok működtek jól, amelyek 80 százalékban lokálpatriótaként és csak 20 százalékban politikusként művelték ezt a szakmát. Ezek egy része nem azért vesztett 2019-ben, mert jobbak voltak az ellenfelei, hanem azért, mert a nagyvárosi választók fogékonynak bizonyultak egy olyan politikai program elfogadására, amely 80 százalékban ideológiai és csak 20 százalékban szakmai. 2019-ben az ideológia Budapesten és több nagyvárosban legyőzte a szakmai városvezetést. Mostanra az is kiderült, hogy ez a politikai tartalom erősen szélsőséges és nem is lokális, hanem egy országos politikai program része. Sőt, az is, hogy az ellenzék önkormányzati politikai elitje nem is képes szakmai politizálásra, azt nem is tartja lényegesnek. A programjuk szakmai részét eleve nem is gondolták komolyan.
A kérdés az, hogy az Orbán-gyűlöletre kondicionált ellenzéki szavazók megértik-e, hogy ők sem helyi, sem politikai szinten nem szerepelnek abban a képletben. Ők ugyanis semmiképpen nem nyerhetnek ebben a leosztásban 2022-ben sem.
Vezető kép: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok.hu
