Gondolatok egy csodálatos élményt jelentő Békemenet után (Képgalériával!)
Minden korábbinál nagyobb tömeg részvételével zajlott le szombaton Budapesten a Békemenet. A hangulat olyan volt, amilyen az időjárás: szikrázó, ragyogó. A résztvevők folyama a Bajcsy-Zsilinszky út-Andrássy út saroktól egészen a Károly körút közepéig ért. A megemlékezés emelkedettsége méltó volt 1956 szellemiségéhez és a nemzeti oldal tömegrendezvényeihez is.
Drága, jó édesapám sajnos már másfél évtizede az Égből tekint le ránk, de még mindig elevenen élnek bennem szenzációs aranyköpései, amelyek az élet minden területére kiterjedtek. Az egyik „klasszikusa” egy politikai tévévita után hangzott el:
Amikor két embert beszélni látsz a tévében, még akkor is fel lehet ismerni, hogy melyik közülük a jobboldali és melyik a baloldali, ha fel sem hangosítjuk a tévét, csak némán figyeljük. Elég csak rájuk nézni, ott van a tekintetükben minden.
Pedig neki még olyan balliberális politikusok jutottak, akik legalábbis szerepléseik során azért egyfajta nívó alá nem süllyedtek le. El sem tudom képzelni, mit mondana manapság, Szabó Tímea, Szél Bernadett, vagy éppen Jakab Péter láttán. Eltekintve a kissé általánosító, és ezáltal természetesen nem minden esetben helytálló észrevételétől, mondandója alapvető igazságtartalma aligha vitatható. Példának okáért hasonlítsuk össze Varga Juditot Szabó Tímeával, Novák Katalint Szél Bernadettel, vagy mondjuk Rétvári Bencét Jakab Péterrel, esetleg Gulyás Gergelyt Tordai Bencével. Apám igazsága égbekiáltó! Eltérés annyiban van, hogy már régen nem érdemes jobboldalról és baloldalról beszélni, mert sokkal helytállóbb nemzeti és nemzetellenes oldalt említeni, vagy életpárti-életellenes párhuzamot felállítani.
Természetesen ez nemcsak a két oldal „megmondóembereire”, de a tüntetéseiken, megmozdulásaikon résztvevőkre is ugyanígy igaz. Ezt 2000-ben tapasztaltam meg először közvetlenül, a Hősök terén, a MIÉP-gyűlésen. Bár környezetemben sokan óvtak attól, hogy kimenjek – azok fasiszták, nácik, szkinhedek, balhés alakok, hangoztatták az engem „megóvni” szándékozók –, mégis kivitt egyrészről a kíváncsiság, másrészről meg az, hogy bizony a Magyar Fórum második oldalán hétről-hétre megjelenő Csurka-publicisztikáknak valahogy mindig igaza volt.
Felfedezésem megdöbbentő volt: éppen az ellenkezőjét tapasztaltam, mint amitől „védelmezőim” óvni igyekeztek. „Balhés fasisztákkal” egyáltalán nem találkoztam, ellenben annyi tiszta arcú, egyenes és nyílt tekintetű, jó öltözetű, remek magyar ember vett körül, amennyit azóta sem láttam túl sokszor egy helyen, mint ott, a téren. Igaz volt ez fiatalra és idősre egyaránt, és szép lassan összeállt a kép, hogy miért mondták annak idején a MIÉP-re, hogy legfőbb támogatói rétegét a rendíthetetlenül nemzeti érzelmű értelmiség adja. Amikor a rendezvény végén elhangzott a Boldogasszony Anyánk, valamint a Székely himnusz, tudtam: hazaérkeztem.
A következő években is rendre átéltem ugyanezt az élményt. A 2002-es év különösen emlékezetes maradt. Először március 15-én a zsúfolásig telt Hősök terén, ahol a Nemzeti Galéria és a Szépművészeti Múzeum lépcsőjén, az Andrássy út bevezető szakaszán, valamint a Dózsa György úton is tömegek álltak és hallgatták Csurka Istvánt, majd aztán néhány héttel később, a két választási forduló között a Kossuth téren tartott nagygyűlésen, ahol Orbán Viktor volt a vezérszónok. Annyian voltunk, hogy egy gombostűt sem lehetett volna leejteni a nemzet főterén.
Ezek az emlékek tolultak belém, amikor útnak indultam az idei Békemenetre. Reménykedtem abban, hogy nagyon sokan leszünk. Mi, magyarok. Jelezve, hogy kiállunk nemzeti szuverenitásunkért, kiállunk keresztény értékeinkért, és mindazon vívmányokért, amelyeket 2010 óta sikerült elérnünk, felépítenünk.
Emellett ki kellett állnunk azért is, mert jó egy olyan hazában élni, amelynek népe végre felemelte a fejét, amelyben milliónyi tudatos, a nemzeti ügyek mellett elkötelezett honfitársunk van. És maximálisan jár a kiállás egy olyan kormánynak, amely dacolni mer a Nyugatról ránk erőltetett identitásromboló, nemzetellenes törekvésekkel, és kiváló politikát folytatva, olykor még reálisnak látszó lehetőségeit is túlszárnyalva igyekszik megőrizni mindazt, ami megőrizte nemzetünket ezeregyszáz éve itt, Európa közepén.
Különleges sorsú nemzet vagyunk. Nekünk valahogy mindig veszélyérzettel kell élnünk. Pozsonytól (907) kezdve állandóan leselkedett ránk valamilyen veszedelem. Tatár, török, Habsburg, bolsevik-szovjet és azok itteni kegyetlen helytartói, gátlástalan szálláscsinálói. S a helyzet most sem jobb, csak más, mint korábban volt. Ezúttal azzal van a „baj”, hogy magyarok akarunk maradni a saját hazánkban, s hogy a Trianon által amúgy is jóvátehetetlenül megcsonkított földünkön nem akarunk multikultit, nem akarunk vegyes társadalmat, nem akarunk bevándorlókat, nem akarjuk a gyermekeinket megcélzó, erőszakos „érzékenyítést”. Miután ennek még hangot is adunk, és olyan kormányt választunk, amely ennek szellemében tevékenykedik, duplán is útban vagyunk, hiszen a nagy úthenger, amely maga alá akarja gyűrni az egész kontinenst, nem tűri az akadályokat maga előtt.
Kiállásunknak ezért üzenetértéke is volt. A főváros szívében – és a 2006-os gyurcsányi rendőrterror kultikus helyein – végighömpölygő hatalmas, méltóságteljes, békés, de ellentmondást nem tűrő és elszánt tömeg jelzés lehet mindenkinek. Brüsszelnek, a Soros-agytrösztnek, az LMBTQ-lobbinak és ezek hazai helytartóinak egyaránt.
Sokan vagyunk. Ezt nagy öröm tudni, s még nagyobb a helyszínen, élőben is megtapasztalni. Ám igazi értéke ennek csak akkor lesz, ha jövő tavasszal nem csupán sokan, de elegen is leszünk ahhoz, hogy továbbra is magyarként élhessünk saját hazánkban.
Vezető kép: a szerző felvétele. Alábbi galériánkra kattintva további képeket láthat a szombati Békemenetről. Fotók: Kovács Attila
