A hazaárulók nagy napja
Amikor november negyedikével kezdődően a szovjet tankok megfojtották a magyar szabadságharcot, már túlvoltunk egy sor áruláson. Példának okáért Kádár János tán századjára is elárulta elvtársait és Magyarországot, amikor a moszkvai komcsikkal letárgyalta, hogy ő és brigádja vezényli a tisztogatásokat és örömmel lesz a következő, kollaboráns elit feje. Nagy Imrét is hallhatta a fél ország, ahogy elmondja, a kormány a helyén van és a csapataink harcban állnak. És mindkettő mekkora hazugság volt! Milyen aljas, ezrek életét követelő hazugság!
Nagy Imre ugyan rögtön a beszéde után elbujdoshatott a jugoszláv nagykövetségen, de a halálba induló pesti srácok és lányok nem. Semmiféle kormány nem volt már a helyén és csapatok sem álltak harcban. Azon a reggelen Nagy Imre korábbi, számos bűnéhez felvésett még egyet, talán minden addiginál súlyosabbat. Nem azért súlyosabbat, mintha a svábság kitelepítése vagy a parasztság szétverése ne lenne legalább ugyanilyen mérvű, de akkor senki sem bízott Nagyban.
Mindenki magától értetődően tudta, hogy egy bolsi, úgy viszonyultak hozzá, ebből kiindulva értelmezték cselekedeteit. 1956-ban azonban sokan bíztak benne. És ezeket az embereket vezette a halálba, akik – szerencsére, mint utóbb számos kutatásból már kiderült, nem túl sokan – hittek is benne. Azt ugyanis jó, ha tudjuk, hogy mint annyi legenda, a Nagy Imre-kultusz is azt követően kelt életre, hogy a valódi események már rég megtörténtek. Ma – örvendetes módon egyre kevesebben, de akadnak még – úgy tekintenek vissza az októberi eseményekre, mintha valami egyöntetű, lelkes pszichózis uralkodott volna Nagy Imre szerepvállalása kapcsán, de ez nem így volt. Az emberek többsége – főleg vidéken – ódzkodott, tartott ettől a moszkovitától, aki pár évvel korábban még a padlásokat söpörte le. Érdemes erről elolvasni az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában Guy Turbet-Delof magyarországi kulturális attasé naplójának pár szemelvényét. Csak pár mondatot hadd idézzek ebből a naplóból!
Pilisvörösvár (19 km). – Megtudom, hogy a helyi forradalmi tanács ülésezik. Kérésemre azonnal beengednek (újságírónak adom ki magamat). A tanács tagjainak nyilatkozata: Követeljük az oroszok távozását; senki sem akarja Nagy Imrét; az ő kormánya nem kormány.
Nyergesújfalu (53 km). – A munkások, akik az általános sztrájkkal és az oroszok kivonulásával kapcsolatban nagyon eltökéltek, a Nagy Imrére vonatkozó kérdésemre azt válaszolják, hogy „ez egy nagyon nehéz kérdés”.
Termelőszövetkezet Budapesttől 117 kilométerre. – Fiatal lányok húszfős csoportja mellett állítom meg a furgont. – És mi a véleményük Nagy Imréről? Hosszú csend a válasz. Egy öregember lép közelebb: – Le Nagy Imrével! A lányok kórusa ráfelel: – Le Nagy Imrével!
És ott volt még egy árulás, az említett sok közül. Azé az emberé, akit az állítólagosan progresszív, nyugatias, XXI. századi baloldal a mai napig is úgy kezel, mint valami hőst. Akiről termet neveztek el az Európai Parlament brüsszeli székházában, megmutatva, hogy a valóságban mit is jelent ennek az elitnek a demokrácia és a szabadság. Horn Gyula novemberben talán még nem lett pufajkás, de decemberben már egészen biztosan a magyar emberek ellenében, a megszállók oldalán teljesített karhatalmi szolgálatot. Tette ezt saját bevallása szerint azért, mert bátyját megölték a forradalmárok. Ez természetesen hazugság. Egybehangzó információk alapján Horn testvérét egy szovjet jármű ütötte el. Ha ebből valaminek következnie kéne a logika alapján, az az, hogy Horn a felkelők mellé állt. Több, mint valószínű, hogy egykori miniszterelnökünk, a „na és”-nek teljesen új színezet adó Horn pontosan tudta, mi az igazság. Mindössze maga is érezte, hogy ezt az elemi erejű hazaárulást nem ártana valamivel magyarázni, erre pedig ez az eset kínálkozott lehetőségként.
Csak hogy tisztán lássunk: az utólagos komcsimosdatások, Horn, Pozsgay és a többiek felemelése mind egy tőről fakadnak. Nyilván nem kétséges, ha már ezt a két nevet említettem, hogy Horn sokkal negatívabb figurája történelmünknek, de sok egyéb mellett az is állandó vesszőparipám, hogy egy olyan tősgyökeres komcsit, mint Pozsgay, ne mentegessünk már, az ég szerelmére. Meg utólag se emeljük fel. Mert ahogy Hornról elmondható, hogy az események elébe ment annak idején a határnyitással – elvégre ha valami, hülye az nem volt, tudta, mi következik –, akkor Pozsgay sem tett másként nyilatkozataival. (És itt most tegyük félre, mennyire volt Hornnak valós szerepe a határzár eltörlésében.) Nem volt kötelező magas pozíciójú komcsivá válni, nem volt kötelező a Hazafias Népfront titkárának lenni, se a Politikai Bizottság egyik tagjának. Hagyjuk már ezeket a mentegetéseket. A bolsi arcképcsarnok folyamatos tisztogatása, súrolása kizárólag a baloldal sajátja lehet, senki másé. Húzni kell egy világos, határozott, áthághatatlan határvonalat: komcsit nem dicsőítünk. Se népit, se nem népit, semmilyent sem. Mert a nagybetűs komcsi tehet még a mai napig is szinte minden problémánkról. Az a rendszer tett tönkre minket és abból próbálunk kikecmeregni, szerencsére egyre nagyobb sikerrel. Komcsival nincs alku, komcsiról nem emlékezünk meg és nem zengünk róla ódákat.
No, de vissza november negyedikéhez és az abból fakadó tanulságokhoz. Nem lehet eleget hangsúlyozni, hogy az MSZP nem is elsősorban azért vállalhatatlan párt, mert komcsi utódpárt. Nyilván, ez önmagában is elegendő kéne legyen ahhoz, hogy demokratikus erők soha ne működjenek velük együtt. De a fő ok november negyedike viszonylatában az, hogy ez a párt azoknak az utódpártja, akik leverték a forradalmat. Azokat reprezentálja, jeleníti meg és juttatja eszünkbe, akik szabadságukért küzdeni akaró magyarokat gyilkoltak, börtönöztek be és lehetetlenítettek el, üldöztek el a hazájukból. Ez mind az MSZP történelmi öröksége. És mindannyiszor, amikor az MSZP megjelenik, részt vesz valamiben, egyáltalán, hogy működni látjuk – ugyanez igaz a DK-ra is, hiszen belőlük váltak ki –, az undort kell kiváltson belőlünk. Elementáris erejű, magától értetődő undort. Teljesen mindegy, hogy KMP-nak, MKP-nek, MDP-nek vagy MSZMP-nek hívják őket: ezek ugyanazok.
November negyedike gyásznap. Gyászoljuk az elesetteket, a meghurcoltakat, az emigrálókat, a magyar szabadságot. De a gyász mellett ne felejtsük el azt sem, hogy 1956 és öröksége vezetett el oda, hogy épelméjű emberek számára végképp és totálisan vállalhatatlan lett a kommunizmus. Nem elévülő bűn, ahogy értelmiségi kivagyiságként a két világháború között sokan rajongtak a Szovjetunióért Nyugat-Európában és ez valamelyest a második világháború után is kitartott, de 1956 után többé senki előtt sem lehetett kérdés, hogy a kommunizmus vér, szenvedés és halál. Egyértelművé lett, ami persze korábban sem volt kérdés: aki osztozik ebben az elképzelésben, az tömeggyilkosokat menteget és támogat.
Ugyanígy 1956-nak köszönhető a magyarok szabadságszerető nimbuszának végleges megszilárdulása a világ köztudatában. Azóta bizton tudhatják, hogy nem adjuk fel és nem hátrálunk. És végül 1956 azt is – igaz, ezredjére – megmutatta, hogy csak saját magunkra számíthatunk. Senki sem segít nekünk a hangzatos nyilatkozatokon túl. Ezen a ponton pedig mindig említsük meg Francisco Franco tábornokot, Spanyolország vezetőjét, aki egyetlen politikai aktorként fegyveres erővel is támogatta volna a magyarokat. Nem tehette meg, nem engedték, de nem rajta múlt. Ezt jó, ha soha nem felejtjük el.
1989 és 2010 világosan következménye 1956-nak. Becsüljük meg a szabadságunkat.
