Meloni már nem posztfasiszta
Georgia Meloni színeváltozásában nem hiszek. Nem gondolom, hogy egykor volt valamilyen, most pedig direkt, szánt-szándékkal valami másmilyen. Abban azonban hiszek, hogy mint ahogy azt láthattuk számos hazai csicskonzervatív esetében is, megmutatták neki, hogy mivel jár, ha továbbra is ellenkezni fog, és mivel, ha egyetért a fontosabb, elemibb erejű kérdésekben. Ezek a hazai csicskonzik sem úgy váltak azokká, hogy az egyik reggel éppen csak felébredtek és úgy döntöttek, hogy a számomra a továbbiakban az a valódi konzervativizmus, amit Ferenc urunk napközben kifingik.
Nem, szerintem ez nem így történt, bár nyilvánvalóan ez lett a vége. Az egész forgatókönyv sokkal inkább úgy játszódhatott le, hogy adott volt számos, kora közegében jobbosnak és konzervatívnak hívott figura, aki egyszer csak észrevette, hogy elfogyott körülötte a levegő. Egyrészt azért, mert saját lustasága és korlátoltsága megakadályozta abban, hogy a továbbiakban is annyira nélkülözhetetlen szerepet töltsön be, mint egészen odáig, másrészt azért, mert megijedt.
Megijedt attól, hogy az igazán fontos és elegáns klubokban elfordultak tőle a barátai. Ó, mondták, hát te valóban úgy gondolod, ahogy azok a darutollas, modern fasiszták? Jól van, barátom, volt már ennél rosszabb is, felelték, majd zavart mosollyal félrenéztek és a továbbiakban nélküle folytatták a társalgást. Ettől, ha hiszik, ha nem, sokan megijednek. Egykori jegybankelnökök, neves közgazdászok és külügyminiszterek is. Mert nem tudják azt elképzelni, hogy ezek az igen nagy, méltóságos, a klub szempontjából felettébb befolyásos urak egyszerre csak azt mondják nekik, hogy innentől fogva csak mint láthatatlan emberek lehetnek jelen az úgynevezett elit rendezvényein.
Ha tetszik, ha nem, de kevés kivételtől eltekintve, ennek felrúgásához bizony fel kellett nőnie egy új generációnak. Egy olyannak, amelyik azt mondta, hogy szarok erre az egészre, mégis, kik vagytok ti? Maximum arra vagytok jók és alkalmasak, hogy elsöpörjünk titeket. Mi több, ha megnézik, az egész Jobbik-kísérlet is ebbe bukott bele. Aki 2023-ban megnézi ezt a szánalmas, gerinctelen, Gyurcsány-alamizsnán élősködő, a Párbeszéddel egy támogatottságú pártot, nem is tudja elképzelni, hogy annak idején a Jobbik volt valami. Figura, ha úgy tetszik. És ez a figura olyan volt, amilyen, inkább nem tetszett egy valamirevaló embernek, mint igen, de legalább meg lehetett különböztetni a többiektől. Gondolt valamit a világról. Akart valamit. Hagyjuk, hogy mit, de úgy és azokkal az eszközökkel csak ők akarták. Ma mi maradt mindebből? Ferenc szépen minden hét elején elküldi főváros-szerte és vidékre, hogy mit lehet mondani, mint egy rendes tagozata a Demokratikus Koalíciónak, majd ennek szellemében lehet politizálnak. Ami egykor 20 százalékot ért és Magyarország második legerősebb pártjának titulusát, az mára nem más, mint Feri reggeli böffentése. Mindezt miért? Hogy a szalon végre befogadja őket. Meg persze az ígéret, hogy majd lehet nagyon, de nagyon sok pénzt keresni.
No, egy kicsit hasonló mindaz, amit Meloni esetében láthatunk. Mert Olaszország miniszterelnöke mostanra nem posztfasiszta. Nem ám, nem valami jöttment, veszélyt jelentő szélsőjobboldali, hanem az európai jobboldal szintetizálója – így a csicskonzervatív sajtó. Meg persze a balos is, de az kit érdekel. És milyen meglepő, ehhez a titulushoz elég volt mindössze két dologban hűségesküt tenni.
Az egyik, hogy mindenben és mindenkor követi és egyetért az egyesült, európai gazdaságpolitikával, ami gyakorlatilag egy Amerikának tett eskü. A másik, hogy mindenben és mindenkor követi és egyetért az Egyesült Államok külpolitikájával, ami ugyanaz, mint az előbbi, csak pepitában. Értik, ugye? Ha az ilyen jelentőségteljesen jobbos politikusok leteszik a fegyvert Washington és Frankfurt előtt, akkor onnantól fogva hazai pályán már bármit, de tényleg bármit és annak ellenkezőjét is megtehetik. Ennyire fontosak azok a jogállami normák.
Nem tudom, hogy Meloni kormánya visszavezethető-e még bármilyen normális színtérre is, de abból kiindulva, hogy első, EU-s csúcsán azonnal megszavazta, hogy tartsák vissza Magyarországtól a nekünk jogosan járó pénzeinket, amelyek de iure minket illetnek, egészen egyszerűen azért, mert a miénk, túl sok jóval nem kecsegtethet minket.
Magunkban kell bízzunk. Végül mindig ez a legkifizetődőbb.
Vezető kép: Genya Savilov/AFP
