Hadban állnak
Most már tudjuk, hogy ők hadban állnak, Karácsony Gergely, Horn Gábor, Berg Dániel, Gyurcsány Ferenc, Cseh Katalin, Donáth Anna, Ujhelyi István és mind az egész belpesti, balliberális értelmiség pártjaikkal együtt hadban állnak és harcolni akarnak. Bocsánat, másokat akarnak harcba küldeni. Ezt már ismerjük. S olyan szépen tudnak erről beszélni: az ukránok a szabadságukért küzdenek, Nyugat-Európa mind mellettük áll, sőt, az Egyesült Államok is.
Ha kell, kitűzzük a házfalunkra az ukrán zászlót, sőt, ukrán nemzeti színekbe öltözünk. Nem mehetünk szembe a fősodorral! – mondják. Arról hallgatnak, nem beszélnek, mi van a háttérben.
Elgondolkoztam. Tudják ezek, hogy mi a háború? Vagy nem akarják tudni? Tudják, hogy mit jelent, amikor a bombázások elől, géppuskatűzben menekülnek az emberek, az asszonyok dunyhákkal, párnákkal, gyerekeikkel az óvóhelyre? Menekülnek a főváros mély pincejárataiba, ahol a szénhalmokra, farakásokra hevenyészve odadobott vastag dunyhákon a gyerekeiket takarókkal, kabátokkal takargatják? Ismerik a félelemnek, a rettegésnek ezt az érzését? Látták azt, ahogyan a Bérkocsis, a Práter, a Futó, a Tűzoltó utcákból fa mosóteknőkkel vitték el a halottaikat, a gyerekeiket a hozzátartozók, ahogyan romok alól kaparták elő szeretteiket? Mert én láttam, ismertem ezt az érzést.
Tizenhárom évesen csak 1956-ot éltem át, a forradalmat és a szabadságharcot, amikor is a szovjetek tankokkal, ágyúkkal, repülőgépek célzott tüzeléseivel másodszor rombolták le Budapestet, akárcsak 1945-ben. Háború volt ez! A mi háborúnk! Magyar fiatalok, forradalmárok, szabadságharcosok vették fel a harcot benzines palackokkal, kézifegyverekkel, zsákmányolt lövegekkel a világ szárazföldi hadseregének gépesített hadosztályaival szemben. Egy idegen hadsereg, a szovjet ellen harcoltak, akik között jócskán voltak ukránok, akárcsak a II. világháborúban. A magyarok akkor a szabadságukért küzdöttek, a gyilkoló, a pusztító, az embertelen kommunista ideológia ellen, ha lehet azt mondani, a kelet-közép-európai népek szabadságáért, emberibb életéért. A forradalom két hetében több mint ötezer ember halt meg, huszonháromezren megsebesültek, hatszáznál is több szabadságharcost kivégeztek, a fele harminc éven aluli volt. Az ukránok ma külföldről kapott fegyverekkel küzdenek külföldiek érdekeiért, egy látszatszabadságért, életüket elsősorban másoknak áldozzák fel.
A háború magyar szószólói láttak fakereszteket a Boráros téren, a Baross téren, a Horváth Mihály téren, a Moszkva téren, a Móricz Zsigmond téren a Szent Imre-szobornál és a parlament előtt, és még számtalan helyen, ahol a rögtönzött halmok alatt gyerekek, férfiak, nők feküdtek a sírban, akiket megöltek? Látták az égő mécsesek ezreit, amelyeket ismeretlen emberek gyújtottak meg, és a fakeresztek körül némán állva adták meg tiszteletüket? Ezek pénzért, hatalomért valóban mindenre képesek, mindent megtesznek a külföldi megbízóiknak? Akár Magyarország pusztulását is végignéznék, mint elődeik a trianoni békediktátumot? Ezek tudják, hogy mit jelent a nemzeti összetartozás? Tudják, mit jelent magyarnak lenni? Nem hinném. Nem magyarok, nem emberek ezek. Ha csak egyszer kihajtanák őket a frontra, harcolni idegen érdekekért – nem a szabadságukért, nemzetük függetlenségéért –, és hullanának el tízezrével a szerencsétlen ukrán és orosz katonákkal együtt, akkor nem így beszélnének. Nem, ők kényelmes karosszékeikben, íróasztalaik mögé bújva, vastag pénztárcáikkal lázítanak a háború mellett, és mint patkányok bújnak el a sötét háttérben, lelkük sötét odújában. Ők fel sem fogják, nem is akarják, hogy a jelenlegi háború százezrek, sőt, milliók tragédiáját, szenvedéseit okozza. Nem beszélve arról, hogy a felelőtlen Nyugat háborús retorikáját követve akár egy harmadik világháború is kirobbanhat. Gondolt ezek közül, a magyar globalisták, internacionalisták, neomarxisták közül bármelyikük is, hogy az eszkaláció kiterjedése mekkora embervesztességgel, pusztítással járna? Nem hinném.
Nemrég került kezembe Rákosi Viktor több mint száz éve íródott két könyve, a Korhadt fakeresztek és az Új fakeresztek című művei. Tanulságos. Első könyvében az 1848–49-es forradalom és szabadságharcban elesett sok ezer hősnek állít emléket. Azoknak, akik Branyiszkónál, Nagy-Szebennél, Isaszegnél, Nagy-Sallónál, Vizaknánál, Vácnál, Szolnoknál, Segesvárnál, Tápió-Bicskénél és még számos más helyen hullatták vérüket, haltak hősi halált a hazáért. A szerző ötven évvel később lovasszekérrel látogatta meg a nagy harcok, ütközetek helyszíneit és élményeit mesélte:
...mikor Branyiszkó csúcsán átkeltem, ott láttam a vadvirágos, elhagyott, besüppedt sírokat, a korhadt, félredőlt fakereszttel... A fuvaros megemelte süvegét és keresztet vetve magára, imádkozott az ismeretlen halottakért... A Tápió hídja előtt... Ott álltunk a tápióbicskei csatasíkon. A hold sárga fénye vonta be két oldalt a mezőt. A sárga fényben megjelentek a korhadt fakeresztek, a behorpadt sírok... egy... tíz... s jobbra balra, előttem és mögöttem a névtelen halottak keresztjeinek százai, ezrei sorakoztak egymás mellé... mintha tekintetem előtt megnyúlt volna a határ... a végtelenségig láttam... az egész ország megnyílt előttem... s a meredek bércekről, a csöndes völgyekből, erdők alól, patakok és zuhatagok mellől névtelen fakeresztek tárták felém száraz, fekete karjukat...
Rákosi Viktor a millennium éveiben érzékeltetni akarta, hogy magyarok ezrei, tízezrei, százezrei az elmúlt ezer évben mi mindent megtettek függetlenségükért, a hazáért. Tiszteletét tette az ismeretlen hősök, a névtelen vértanúk előtt. Majd hozzátette:
...azok, akik ezrével hullottak el a csatamezőn, azok, akik kimentek, a hír, a dicsőség legkisebb reménye nélkül... csak szenvedés, halál várt rájuk... de a nemzet becsületét megmentették.
Ezek a harcaink vállalhatóak voltak, mint ahogy a Rákóczi-féle szabadságharc, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc, és az 1956-os forradalom és szabadságharc. Bár súlyos áldozatokkal jártak, azért mindezek a szabadságunkért, a szuverenitásunkért történtek. Azok, akik katonáinkat ma egy idegen országba küldenék, mások háborúját megvívni, azok mélyen felelőtlenek és nem ismerik a magyar történelmet, a magyar népléleket. Ma a magyarok 99 és fél százalékának egyetlen porcikája sem szeretne háborúzni. Érdekes, ezt a párhuzamot Rákosi Viktor is jól megérezte az 1917 júliusában megjelent Új fakeresztek című művében. Már mélyen benne jártunk az első világháborúban, sok tízezer magyar katonaáldozattal. Ekkor Rákosi második, hasonló témában megírt könyvében már így ír:
...És akkor nem sejtettem, hogy a jövendő idők homályában, mint egy lesben álló vérengző fenevad, egy korszak várakozik reánk, mely a szabadságharcnál sokkal nagyobb mértékben próbára fogja tenni a magyar nemzet életerejét, polgári és katonai erényeit... Álmaim szétfoszlottak, reményeim füstbe mentek. Az Ígéret földje helyett Golgotánkat járjuk. És én újra véres csatamezőkön járok, temetőben zarándokolok és új fakereszteket állítok a hősök sírhalmára.
Igen, az író és még sok-sok millió magyar már tudta ekkor, hogy ez a háború már nem a mi háborúnk, ahogyan a második világháború sem volt a miénk. Éppen ezért vigyázzunk, ne engedjük meg, hogy ismét a golgotánkat járjuk mások akaratából, és mások sunyisága, pénzéhsége, hazaárulása miatt belekeveredjünk egy újabb háborúba.
A hazug szavak ne tévesszenek meg bennünket, ne engedjünk a "vérengző fenevadnak"!
Vezető kép: Pécs, 2023. február 21. Dobrev Klára és az ő árnyékkormánya MTI/Ruprech Judit
