Miért kapnak állami pénzeket a "nagyervinek"?
Túl sok oka és jelentősége nem volna annak, hogy én kicsit bővebben is hozzászólok-e ahhoz a polémiához, ami a sajátjaik által csak nagybetűs értelmiség – ahogy mi hívjuk őket valódi fontosságukra és befolyásukra utalva: Éttermiség – és a mieink között alakul ki újra és újra. Ennek legfrissebb csörtéje mindaz, ami az elmúlt napokban Rákay Philip és Nagy Ervin között zajlott le – vigyázat, természetesen a csepűrágó Nagy Ervinre gondolok (tudom, csodálatosan elkoptatott, napjainkban már komikusan modoros szó ez a csepűrágó, de az ilyen emberek esetében kifejezőbb használni, mint valaha), nem a PestiSrácok remek publicistájára, politikai elemzőre.
Nehéz teher tud lenni a névrokonság, no de hívjanak mindenkit egyedi módon. Igen, ez egy bonmot.
Miről is van itt szó? Különösebben nem alapoznám a sztorit, lapunk bőven megemlékezett róla, Paranoid Android különösen kiváló írásában már véleményt is alkotott, fölösleges az események ezen részének nagy feneket keríteni. Lényegképpen elég annyi, hogy Nagy Ervin lassan teljesen beleszerelmesedik önön nagyszerűségébe, színészi kivagyiságába, annyira, hogy már a barikádokra is odaállna, mint valami modern Petőfi. Csak Petőfi legalább nem korábbi, letűnt korok elnyomóival készült erre a szerepre, habár színésznek tényleg volt színész. Szóval, Nagy nemrégiben azt mondta – jelzem, sokadik bicskanyitogató megnyilatkozása volt –, hogy mindazon igazságtalanságok láttán, amelyek hazánkban történnek, ha ezt a franciák szenvednék el, Párizs már lángokban állna.
Attól most tekintsünk is el, hogy Franciaországban, ha kell, ha nem, egyfajta népi játék, hogy amennyiben legalább évi egy alkalommal nem dúlják fel Párizst, esetleg még a nagyobb, vidéki városokat, akkor az nem is számít valóban megtörtént évnek – és kapaszkodjunk meg, a hagyomány kialakulásához akkor sincs köze a migrációnak, ha manapság ebben is komoly szerepet vállalnak a különféle generációs bevándorlók –, mert ebből a kijelentésből nem az sugárzik, hogy miért nincsenek komolyabb polgári engedetlenségek, hanem az, hogy még miért nem akasztanak a baloldaliak.
Philip barátom erre reagált, amire persze válaszolt Nagy Ervin, majd sokan bekapcsolódtak a párbeszédbe, és így tovább, és így tovább. Nem megbántva egyetlen jobboldali szereplőjét sem a kardvágásoknak, de azért valójában mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy ez az egész nem számít. Legfőképpen nem számít Nagy Ervin, maga a polémia is annak köszönheti meglétét – minden tisztelettel, még egyszer –, hogy viharos léptekkel közelít és talán már meg is érkezett a politikai uborkaszezon.
Szóval a dolog érdekessége nem az a színész, aki ugye legalább annyira elnyomott, mint Molnár Áron kollégája. Utóbbi az elnyomó, brutális Nemzeti Együttműködés Rendszerében kapott számos, kizárólag állami pénzből készült moziban jelentős szerepet – legutóbb a, mondjuk ki, teljesen középszerű Hadikban –, de ugyanezt elmondhatja magáról Nagy Ervin is, aki egészen 2024-ig a valaha készült legdrágább magyar filmnek, a Kincsemnek volt főszereplője. És milyen kicsi a világ: erről az első helyről pont a többek között Philip által is készített Petőfi-film fogja letaszítani a trónról az amúgy teljesen vállalható és szórakoztató, bár sok történelmi hitelességet nem tartalmazó lovas filmet.
Az igazi kérdés itt az – és erre mindjárt bővebben is kitérek –, hogy ezek a szabadságharcos színészek miért fogadják el a diktatúra busás szerepeit, amelyeket megelőzően, közben és utána a véres elnyomásról üvöltöznek hisztérikusan, és még inkább az, hogyan kaphatják meg ezeket a szerepeket – de mondom, erről egy kicsit később. Előtte érdemes azt is felidézni, hogy ezek – és specifikusan ezek – a közéleti viták pontosan azért robbanhatnak ki, mert a balos éttermiségnek hiányérzete van. Ugye ők azt szokták meg egészen 1945 óta, hogy egészen egyszerűen ők szarják a spanyolviaszt. Nem csupán ők mondták meg, mi a jó és mi a szemét, de ennél is nyilvánvalóbb volt a helyzet: kizárólag az juthatott lehetőséghez, aki megfelelő elvtárs volt. Fábry Sándornak van különben erről egy remek helyzetelemzése, amiben elmondja, hogy persze voltak remek szakemberek a szocializmus filmművészetében is, valamint egészen kiváló színészek, de egyfelől az 1990 előtti magyar film messze túlértékeltebb annál, mint amit érdemelne, másrészt az olyan rendezők, mint mondjuk Bacsó Péter, egyszerű politikai megbízottak voltak, filmnyelvben nem sok újdonságot felmutató, ámde már a felszínen is megbízhatóan összekacsintó elvtársak.
Aztán 1990 után nagyon kis mértékben, majd 2010 után azért valamelyest érezhető módon elkezdett fogyni a levegő a mindenkori, csodálatos, lenyűgöző, természetesen javarészt komcsi magyar filmkészítők körül, és előfordult olyan is, hogy valóban szakmai alapon készültek filmek, nem azért, mert anno Kádárral fröccsöztek. Tudják, ez az a helyzet, amikor a fingszagról csak kiderül, hogy az büdös, és nem veregetik meg érte minden esetben egymás vállát. Hiszen a fingszag csak fingszag. És ezt nemhogy nem tudják hova tenni az elvtársak, de rettentően dühösek, csalódottak és frusztráltak miatta. Hát hogy lehet az, hogy ami az övék – hiszen az övék, hosszú évtizedeken keresztül így volt ez –, arról más is véleményt mondhat, horribile dictu más is lehet alkotó? Mi a következő?! Ez, kérem, tényleg diktatúra.
Egyszerűen megszokták, hogy csak nekik van igazuk, csak az a szép, amit ők annak tartanak, csak az az értékes, amire ők engedélyt adnak. Aki a kör tagja, ugye, mindegy, mennyi idős, nem kellett ehhez feltétlenül az alapokat a kádárizmusban megszerezni, az elitizmus akkor is tovább él, ha az utódoknak már nem azok a feltételeik, mint a korábbiaknak.
Na, hát ez az igazi problémájuk. Hogy nem az övéké és kizárólag övéké a passzátszél.
De van itt egy gondolatmenetemet lezáró, mondhatni fő, lényegi kérdés: miért foglalkoztatja a magyar állam ezeket az embereket? Ők harsogják a piac mindenségét, tessék belőle megélni. Diktatorikus a magyar rendszer? Rendben, érezzék is akkor. Miért adunk azoknak lehetőséget, akik ezek után belehánynak a kezünkbe? Miért etetjük azokat, akik a legkitartóbb ellenségeink, gyűlölködőink? Végre-valahára, 2023-ra elgondolkozhatnánk azon, hogy ezeknek az embereknek nem adunk lehetőséget.
Na, lehetne valami ilyesmit?
Vezető kép: A Blaskovich Ernő szerepét alakító Nagy Ervin (középen) Herendi Gábor Kincsem című filmjének forgatásán a Dunakeszi repülőterén 2015. augusztus 26-án. MTI Fotó: Kallos Bea
