A politika Machiavelli és nem Montesquieu
Sokan, újra és újra elmondják, hogy valójában nem szabad örülni annak, ha nagyon erőtlen egy ellenzék egy adott országban, hiszen - teszik hozzá -,az a mindenkori hatalomnak is jó, ha megfelelően körülhatárolt, komolyan vehető ellenőrzés van fölötte. És én nem tagadom, hogy Montesquieu világában, a formák és ideák által határolt valóságban, egy elképzelt, mondhatni, a létező világok legjobbikában - nem is szabadon Voltaire és Candide után -, ennek lehet is realitásalapja.
Persze, a politikai tartalmú könyvek világosan kifejtett, szépelgő, csak a képzeletben létező, egymást tisztelő világában - tudják, ahol szintén a már említett Voltaire-re utalva, ha nem is értenek egyet a politikai ellenfeleikkel, de életüket adnák azért, hogy azt a véleményét az illető elmondhassa - ezek nagyon szép gondolatnak tűnhetnek. Csak hát nem ilyen világban élünk, hanem sokkal inkább olyanban, ahol arccal, erőteljesen kell mindenbe beleállni, hogy aztán kölcsönösen méricskélve egymást, eldönthessünk, kinek is van igaza.
Mert a politika világa - és itt mindjárt kitérek az aktuálpolitikai vonulatra - nem a felvilágosodás minden fennkölt eszményében hívő filozófusok világa, hanem Machiavellié. Azon Machiavellié, akiről éppen a minap olvastam egy tanulmányban - amivel nem értek egyet, de persze ki vagyok én, hogy ezt eldönthessem -, hogy ama elhíresült dolgozatában, A fejedelemben, (amit minden korszak szeretett meg- és félreérteni), valójában nem egy-egy vezetőnek szánta tanulmányként írta, hanem a köznép számára, hogy az tudja, mely helyzetek mutathatnak arra, hogy ennek a bizonyos népnek most fel kell kapnia a fejét, mert itt bizony önkényuralom garázdálkodik. Szóval értik, nem tanácsadás, hanem rafinált módon elhelyezett, liberális közbeavatkozás. Megint mondom, én ezt, már csak az adott korszellem adta törvényszerűségek miatt is fölösleges belemagyarázásnak tartom. Nem értem, mi szükség arra, hogy modern politikai definíciók alapján bárkit fölmentsünk vagy éppen bekormoljunk, csak azért, mert 2023-ban, 1980-ban vagy 1894-ben gondolnak valamit az emberek.
Adott kor szellemisége és adott kor szabályszerűségei alapján kell mindent megítélni, csak ugye ez bizonyos kényelmetlen szükségszerűségekhez is vezetne. Mert, bármilyen sajnálatos is, ha ezt tartjuk szem előtt - és úgy gondolom, közéleti, történelmi szabályok, cselekvések megértéséhez, nem bizonyos aspektusból való magyarázatához ezt kell -, nem mindig hívhatjuk segítségül a keresztény etikát.
Nem azért, mintha hitünk és meggyőződésünk szerint nem eme etikának lenne igaza, hanem azért, mert bizonyos birodalmak működésük során nem ehhez igazodtak. Vagy azért, mert nem ezt tartották igaznak - mint mondjuk az oszmánok, akiket mi természetesen negatívan ítélünk meg, de megértésükhöz nem innen kell közelíteni - vagy éppenséggel nem tudhattak erről az etikáról, mint mondjuk az inkák. Akiket, ugye, eme szemszögből közelítve, nehézkes humanista alapokról meg- és elítélni, hiszen az értelmezhetetlen a prekolumbián társadalmakban.
És könyörgöm, egyszer az életben ítéletünket ne érzelmi szuggesztiók homályosítsák el.
No, de visszatérve Machiavellihez, azt hiszem, azt önöknek sem kell hosszasan ecsetelnem, hogy a mindennapi politikus miért inkább hozzá köthető és nem máshoz. (Igen, újfent kérem a szépelgőket, hogy ne érzelmi vonulatból közelítsék meg mindazt, amit onnan nem lehet. Az újkorban sem létezhetett volna Justin Trudeau, nemhogy korábban, egészen érthető okokból.) Mert a politika, bizony, nem vívás, hanem iszapbirkózás. El lehet ezt ismerni és a szabályok megismerése után nyerni vagy lehet tagadni és mindig veszíteni - lásd még a modern, jobboldali fordulatot vs. európai értelemben vett konzervativizmust, cérnakesztyűsen.
Hát itt térünk vissza az elején belengetett gondolathoz. Nem, nem kell nekünk, hogy legyen erős baloldal Magyarországon. Nem kell, mert pontosan láttuk, hogy mit kezdenek az országgal, mégpedig minden egyes alkalommal, amikor hatalomra kerültek. 1919-ben, 1945-ben - bizony, az a bizonyos átmeneti időszak nem volt valami nagy szám, hiába szeretik sokan felemelni a porból. Demokratikus viszonyok között mondjuk nem tesznek tönkre nemzetiségeket, népcsoportokat, nem forgatják ki őket vagyonukból, nem űzik el őket, nem rombolnak semmivé évszázadokig virágzó kultúrákat és ha ilyen mégis előfordulhat, akkor utóbb sem csúfolják őket demokráciának -, vagy akár 1994-ben, 2002-ben, 2006-ban.
Komolyan, van hazáját féltő, normálisan gondolkozó ember, aki azt mondja ilyen előismeretekkel, hogy dehogynem, hát ezek azok a bizonyos morális alapok, nekünk igenis kell fenyegető veszélyként, hogy minden választáson ott tornyosuljon annak a reális lehetősége, hogy ezek az elemek átveszik a hatalmat? Lófaszt, nehogy már! (Bocsánat, de csak a Szárnyas fejvadászból idéztem.)
Nem, baromira nem kell ez nekünk. Aki ilyet állít, az vonuljon el szépen könyvtárba, aztán olvasgassa a Perzsa leveleket, de ne hazánk helyzetét tegye kockára. A politika: harc. Ennyi, nem több. Harcban pedig alig akadnak szabályok, főleg, ha ilyen nagy a tét.
Vezető kép: Gyurcsány Ferenc, a Demokratikus Koalíció elnöke a DK rendezvényén, 2023. 03. 15-én Budapesten. // fotó: Hatlaczki Balázs
