A politika vallás lett, a vallás csak hobbi
Mikor volt utoljára saját politikai véleményed? Mármint olyan, ami nem egyezik okvetlenül annak a pártnak, politikai oldalnak a véleményével, amelyet támogatsz. Annyira ki van sarkítva a politika, hogy valószínűleg elég ritkán fordul elő ilyesmi. Pedig előfordulhatna, hiszen a pártszimpátia nem vallás. Ahol viszont mégis előfordul ilyen tetszőleges válogatás a különböző nézetek között, az éppen a vallás, noha ennek nemcsak egyszerűen nem így kéne lennie, hanem ez maga a következetlenség.
„A legtöbb parancsolatot betartom. A »ne lopj!«, az különösen tetszik, azt szeretem. Bár, ha belegondolok, lehet, hogy néha nem teljesen tartom be, de másoktól olyan jó elvárni. A »ne ölj!«-t is. A »ne paráználkodj!«–ot viszont engedjük el!”
Valahogy így vannak a legtöbben a tízparancsolattal; kereszténynek vallják magukat, és úgy élik meg, hogy alapvetően nagyjából betartják a parancsolatokat, ám ha jobban megkapirgálnánk, nem biztos, hogy van olyan, amelyet betartanak. Istenkáromlás? – be-becsúszik olykor. Vasárnapi mise? Hát az meg ritkán (se). A szülők tisztelete? Többnyire remélhetőleg megvan. Ne ölj, azaz ne gyilkolj, amibe az indirekt gyilkolás és az önpusztítás is beletartozik – nem is olyan könnyű betartani. A paráználkodás tilalma, illetve felebarátod házastársának megkívánása pláne sokkal kevésbé népszerű, mint például a válás. A lopás tilalma is kiterjedten értelmezendő, nemcsak a pénzre, anyagi javakra vonatkoztatva, és úgy máris gyakran megszegi az ember, ahogy mások tulajdonát is viszonylagos rendszerességgel sikerül megkívánni. Ne hazudj, ne tegyél kárt mások becsületében – olykor ezt is túl nehéz megtartani. És persze a legelső, legfontosabb parancsolat: Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj! – de erről kicsit később.
Nincs okunk persze nagyzolni: a gyakorló keresztények sem tartják be a tízparancsolatot. Ugyanakkor legalább tudnak erről, tudják, hogy be kéne tartani, általában már az adott pillanatban tudják, hogy megint nem tartották be, és a katolikusok a bűnök szerteágazó világában végső soron mindig ezzel a tíz, a rendet minden szempontból fenntartó, amúgy rém egyszerű utasítással küzdenek gyónáskor is.
A tízparancsolat szerint élni valójában lehetetlenül nehéz és iszonyú kényelmetlen, ezért a legtöbben meg sem próbálják igazán. Közben pedig a saját szemükben kereszténynek számítanak.
Ők az à la carte keresztények, akiknek egyik parancsolat tetszik, a másik nem, és mazsoláznak, válogatnak, mint a svédasztalnál. A mindent megelőző parancsolatra fittyet hányva, akár Buddha-szobrok meg mindenféle más figurák is mosolyognak a lakásukban, akik gyökeresen mást és máshogy tanítottak a világról, mint Jézus Krisztus. Itt köszön be a következetlenség. A vallások általában hosszú időn és sok-sok jól képzett teológuson át, részletesen kimunkált dolgok, ezért úgy kerek egészek, ahogy vannak. Úgy alkotnak logikai egységet, és az egymásból következő elemeik úgy adnak ki egy működőképes rendszert, ha az összes elem a helyén van bennük.
Ha az à la carte keresztény a saját ízlése és habitusa szerint válogat, akkor a vallás következetes felépítését bontja meg, és ezzel működésképtelenné teszi saját maga számára.
Ezt tetézi mindenféle más vallások elemeinek belevegyítése érzelmi vagy esztétikai alapon. Mintha összeöntenék egy tálba a húslevest, az aranygaluskát és a tojássalátát, hiszen mindhárom finom.
Fegyelmezett igazodás
Aztán ugyanezeknek az embereknek szembejön a politika, és olyan engedelmes haptákba vágják magukat, amilyet a Jóisten szeretne látni. Záporoznak a politikai üzenetek a politikusoktól, és az emberek zöme kötelességtudóan minden egyes ügyről ugyanazt a véleményt teszi magáévá, mint a pártja.
Próbáljunk felidézni olyan baloldali, ellenzéki ismerősöket, akik a harmadik világból érkező migráció, az LGBTQ-hatáskörök kiterjesztése és az ukrajnai háború közül bármelyik ügyben nem azt vallják, mint a pártjuk, politikai táboruk! Ha akad is ilyen, valószínűleg egy kezünkön meg tudjuk számolni. Nem válogatnak az emberek, nem mazsoláznak, nem választanak ki a különböző témákban nekik tetsző véleményeket, hanem mindenben engedelmesen alárendelődnek a világnézetnek. A jobboldaliak mondjuk napjaink legfontosabb, felsorolt három kérdésében elég sajátos helyzetben vannak, hiszen mindhárom ügyben csupán annyi a vágyuk, hogy hagyják békén őket az ezekhez kapcsolt ideológiai nyomasztással, ám a párttól jövő vélemény rendszerint ezekben a körökben is egy az egyben érvényes. Nincs különvélemény, nincs önállóan összeválogatott hiedelemvilág, csak a központi tanítás.
Pedig a politika éppen működőképes úgy is, ha különböző kérdésekben nem mindig a direktívának megfelelő álláspontra helyezkedünk. Itt nem okvetlenül válik következetlenné a teljes rendszer a különvéleménytől, mégis csomagban közlekednek az elvek, és mindenről ugyanazt kell gondolni.
Furcsa a működési módok ilyen felcserélődése – gondolhatjuk –, hiszen a politika nem vallás. De sajnos most már az. A kommunisták voltak az elsők, akik valójában nem a feudalizmust vagy a kapitalizmust cserélték le kommunizmusra, hanem a katolicizmust. A vallás számos külsőségét ellopva, valláspótlékot adtak a népnek egy politikai meggyőződés alakjában. Innen ered az azóta is tartó szüntelen politikai hergelés, amely mára a vallást kiszorítva állítja fegyelmezett sorba a híveket. A jobboldal pedig – ha nem akar elbukni – szintén kénytelen a folyamatos mozgósítás állapotában létezni, és ő sem nem mellőzheti a szüntelen kampányt.
Ennek eredményeként pedig boldog-boldogtalan állandóan a politikán pörög olyan elszántsággal, mintha minden, a politikusok számára fontos kérdés őt is érintené, lecsapódna a mindennapi életébe, a tapasztalati szintjére. Pedig nem, ez elég sok politikai ügyre nem igaz. Modern, önmagukat felvilágosultnak gondoló, a múltbeli vallásháborúkat lenéző emberek képesek ölre menni teljesen másodlagos, az életüket alig-alig érintő politikai témákon.
De biztos, hogy a politikusok jól betöltik majd a papok szerepét?
Vezető kép: journalnow.com
