Hogyan keseríti meg a kortárs liberalizmus az életünket?
Fogyasztói társadalomban élünk Európa-szerte. Egy olyan mesterséges és manipulált világban, ahol az anyagi javak megszerzése és birtoklása az egyén egyik legfontosabb céljává vált. Ezt az életmódot népszerűsíti a progresszív szellemiséggel áthatott tömegkultúra. Még akkor is ezt erőltetik ránk, ha az már világosan látszik, hogy a tárgyak megkaparintásának vágya sohasem elégül ki megnyugtatóan. Inkább egy végtelen igényhalmaz alakul ki az egyén sóvárgásában, egy soha véget nem érő láncolat, azaz mindig újabb ás újabb inger a szerzésre. Így lassacskán egy olyan elviselhetetlen bizonytalanság lesz úrrá rajtunk, amivel nem tudunk mit kezdeni. Voltaképp egy permanens szorongás. A félelem pedig a mai liberalizmus, azaz a határtalan progresszív politika támasztéka. Hisz ki akarna lemaradni valamiről?
Az utilitarizmus magyarul haszonelvűséget jelent. Egy olyan antropológiát, illetve etikát, amely az anyagi haszonra vezeti vissza az ember értékítéletét. Mivel a világunkat a neomarxista logika alapján működő, kizárólagosságra törekvő kortárs liberálisok (aki olyan távol vannak már a klasszikus liberalizmustól, mint Makó Jeruzsálemtől) határozzák meg, így érdemes velük ebben a kérdésben is értelmes vitát vívni. Ha egyáltalán késznek mutatkoznak erre…
A haszonelvűség mint az életünket megkeserítő mutatvány a liberalizmus szörnyszülöttje
Valójában ez minden liberális etika alapja. Legyen az egalitariánus (szociálliberalizmus), vagy az individualista (neoliberalizmus). Mindkét „aliskola” úgy véli, hogy az egyes szándékok és a cselekvések következményekor elengedhetetlen a mennyiségi haszon „megszámlálása”. Az összegzés nélkül – szerintük – ítélni sem tudnánk helyesen. Pedig ez egy igen veszélyes attitűd az egyén biztonsága és a boldogsága szempontjából.
„Jó az, ami hasznos”
– sokan gondolkodnak, viselkednek, cselekednek ma így. Az egész „nyugati világunkat” átszövi eme eszme. Voltaképp a fogyasztói társadalom mozgatórugója mindez az alapgondolat. Az idea – a történelmi hűség kedvéért – a Reformációig nyúlik vissza, de már az ókorban is létezett ez a szemlélet. (Szókratész és Platón is küzdöttek ellene.)
A mai Európában élő ember számára azonban a lényeges pontok rendszerzése a 19. század eleji angolszász liberális filozófiában történik meg. Valójában minden liberalizmus (ha elfogadja – ha nem), a haszonelvűség alapjain áll, bár annak hatékonyságáról és korlátairól vitatkozik. Ha tagadja, akkor súlyos önellentmondásba keveredik önmagával, hisz a szabad piac mozgatórugóját tagadja ezáltal meg.
Az utilitarizmus szerint az az állam a legjobb, amely a legtöbb polgárának tudja a legtöbb hasznot, így a „jó” élet lehetőségét nyújtani. Egy adott állapotban lévő „haszon” és „kár” arányai egy cselekvés után megváltozhatnak egy rendszerben (társadalomban, szerintük atomizált közösségekben). Ha a cselekvés után nő a haszon és csökken a kár, akkor nevezhetjük „jó”-nak a cselekvést, ha fordítva történik, akkor „rossz”-nak. A lopás például azért rossz, mert lehet, hogy egy valakinek haszonnal jár, de a nagy egészet szemlélve mennyiségileg nagyobb a kár aránya. A forradalmi elv ebben a nézetben az, hogy a „jó” -t a „haszon” és ezáltal a „mennyiség” alapjaira helyezi, elutasítva a minőségi, vagy szellemi „jó” fogalmát, amely a filozófia több ezer éves történetének megkérdőjelezhetetlen sarokköve volt ezidáig. A „jó” mennyiségi szemlélete a gazdasági liberalizmus alapja is.
Az utilitaristáknak címzi József Attila az Eszmélet következő sorait: „Láttam a boldogságot én,/ lágy volt, szőke és másfél mázsa./ Az udvar szigorú gyöpén/ imbolygott göndör mosolygása./ Ledőlt a puha, langy tócsába,/ hunyorgott, röffent még felém -/ ma is látom, mily tétovázva/babrált pihéi közt a fény.”
A liberálisok által megfogalmazott utilitarista jellegű boldogságeszmény pusztán mennyiségi alapon állati jellegű marad. A szabadság minőséget tesz ugyan bele, de nem ad olyan plusz értéket hozzá, amely emberibbé tehetné ezt az antihumánus elvet. A szabadság ugyanis önmagában feltételezhet egy magányos, szomorú embert, aki nagyon távol áll attól, hogy pusztán anyagi szabadsága miatt boldognak vallja magát.
Az anyagi javakat szabadon megszerző, egoista boldogságeszmény előfeltételezi, hogy az embernek nem számít a szellemi élet szférája, illetve a közösség és az abból fakadó erkölcs. Kérdem:
vajon boldogok lehetünk-e az igazság, a szeretet és más kapcsolatokból levezetett értékek nélkül? Boldogok lehetünk-e pusztán anyagi javaink által? Boldogok lehetünk-e magányosan, anyagi szabadságunkban, minden közösség nélkül?
Helyesel a test, de lázad az emberi szellem
Így ír erről a ma is időszerű Seneca, aki az haszonelvűség ókori képviselőivel vitázik: „Jónak vélik egyesek azt, ami hasznos. Tehát a gazdagságra, egy lóra, a borra, egy pár cipőre is alkalmazzák ezt a jelzőt: ekkora semmiség szemünkbe a jó, ennyire porba süllyedt.” Majd később: „Csak az jó, ami tisztességes. Ami tisztességes az feltétlenül jó.” (Seneca: Erkölcsi levelek. 120. levél. Bp.1980, 437.old.)
Lám csak nincs új a nap alatt! Az utilitaristák kritikája az, hogy az embert pusztán anyagi vágyai mentén szemlélik, hogy nem vesznek tudomást az emberi erkölcs szellemi minőségéről és hogy tagadják a közösségből eredő értékeket. Elfeledkeznek arról, hogy az emberi jó, vagy rossz ítéletet megelőzi a közösségi létre való ráébredés. Előbb a közösség születik meg, majd kialakítja a saját normáit, ami szerint ítél. A Seneca által említett tisztesség is a barátokkal kapcsolatban fogalmazódik meg, ami mindig közösséget feltételez. Ezt veti el minden utilitarista, legyen az elve pusztán számokon nyugvó haszon, vagy az egyén szabadságával együtt járó mennyiség. Mondhatjuk, hogy azokat az erényeket támadják, melyek évezredeken át az emberiség közösségeinek összetartó erejét adták. Olyan eszméket, melyekért érdemes volt élni, s halni.
Ha a közösséget figyelmen kívül hagyjuk: marad az önző, matériára vágyó egyén és a haszon... és a szorongás. A lemaradástól való páni félelem. Ezt kapjuk telibe a tömegkultúrán keresztül, mert ez az érzés támasztja meg a progresszív politikai csoportok hatalmát.
Szabadulni kell tehát a félelemtől. Keresni kell a biztonságos határokat. Védenünk kell a hagyományos közösségeinket. A nemzetet, a családot, a kisebb lokális együttélési kereteket és a transzcendens értékeket megtartó hitbéli csoportokat.
Nehéz ügy, és valójában forradalmi testtartás kell ma a konzervativizmushoz!
Oximoron, hisz a forradalmiság alapvetően baloldali bűvészmutatvány. De ha a „forradalmat” a fennálló liberális-diktatúrával szembeni lázadásnak tartjuk, akkor jogos.
Csupán az lenne jó, ami hasznos – keseríti meg életünket a kortárs liberalizmus.
