A cselekvés követelése a hisztéria folytatása más eszközökkel, nem politika
Attól tartok, Orbán pár év múlva pont ugyanazt fogja válaszolni, mint Sylvester Stallone arra a kérdésre, hogy lesz-e folytatása a Rambónak. „Mégis mivel küzdjek meg? A köszvénnyel?” – kérdezett vissza a hatalmukkal visszaélő vidéki rendőrök, az oroszokkal megerősített vietkongok, az afganisztáni expedíciós orosz hadsereg, a népirtásra készülő mianmari katonák és a mexikói gengszterek legyőzője. A pénteki tüntetést elnézve Orbánnak hasonló problémákkal kell csak szembenéznie néhány év múlva.
A tüntetés legfontosabb gondolata megkapóan hasonlított Nagy Zsolt (színész) Margitszigeten kifejtett ellenzéki helyzetértékelésére: csak a szart dagasztják, mert senki nem csinál semmit. Illetve valaki csináljon már valamit. A valakik szerepét ezúttal Pasarét és Zugliget dühös gimnazistái töltötték be pár teljesen hülye és teljesen kommunista muciológus hallgató mellett, és majdnem sikerült elfoglalniuk egy hidat.
A kolostormalacnak remeghet a lába. Ha Pasarét és Zugliget dühös ifjai egyszer megindulnak, ott kő kövön nem marad
– fejtette meg Megadja kolléga. (Szarkasztikusan, teszem hozzá a hermeneutikában járatlan olvasók kedvéért.)
A gimnazista-egyetemista koalíció most éppen munkás–diák frontként azonosítja magát, ami a valóság olyan szintű meg nem értése, ami az objektív társadalmi valóság mérésére és leírására kiképzett egyetemistáktól minimum fura. (Oké, természetesen tudom, hogy semmi ilyesmit nem tanulnak, csak kortárs foximaxit meg roppant kurrens LMBTQ-elméleteket.)
Nade. A gyerekeknek mindig igazuk van – adta ki a parancsot a Pesthidegkútra telepített LangleyChatGPT, és a haladás elővette az ifjakat, hogy ők harcolják meg azokat a csatákat, ahol feketeöves és féleszű politikusok egyaránt kudarcot vallottak. Mert a magyar társadalom gyerekcentrikus, az Orbán-kormány is gyerekcentrikus, tehát a foci mellett a gyerekek számítanak a rezsimnek, ezért Szöllősi kitiltása után a gyerekek mennek neki a Karmelitának. Ha ez nem mesterterv, akkor nincs is olyan.
Csak egyetlenegy apró, szinte bitnyi hiba csúszott a LangleyChatGPT számításába. Az, hogy ezek a kölkök nem igazán emlékeztetik az átlagpolgárt a saját gyerekeikre. Inkább hasonlítanak a neveletlen kölcsöngyerekre, akit azért passzoltak le egy hétvégére a régi családi barátok, hogy nekik végre legyen pár boldog napjuk, amikor nem terrorizálja őket az elkényeztetett, megismételhetetlen csoda szuperegyetlenke. De ilyenkor meg az a szokás, hogy hiába üvölt a boltban a kölök, hogy ez meg az kell neki, lehet vállat vonogatni, hogy anyukád megtiltotta a csokit, sajnálom. Esetleg hozzátenni, hogy amúgy is dagadt vagy, 10 évesen nem kéne így kinézni, mert cukros leszel, aztán hazudozhatsz a pajzsmirigyedről.
A „valaki csináljon már valamit” felszólítás mellett a cselekvés tartalmi része pedig kimerül a normatív megállapításokban. Hogy ami van, az szar, és legyenek a dolgok sokkal jobbak. Több boldogságot az embereknek, több boldogságot az önkormányzatoknak. A rossz dolgok helyett legyenek jó dolgok, mert ők ezt szeretnék. De a politika legfontosabb fejezete, ahol minden eldől, az nem a cél meghatározása, hanem a hogyan kérdésköre. Hogyan éred el a célodat? Mint egy lapozgatós kaland-játék-kockázat könyvben: ha ki akarod rabolni a sárkányt, akkor olyan döntéseket kell hoznod (olyan oldalra lapoznod), amelyek elvezetnek a célodhoz. Az nem elég, ha elhivatott ábrázattal (az üdvözültek undorító tekintetével) kijelented, hogy akarod a kincset.
A „valaki csináljon már valamit”, a valami meg a hídfoglalás, illetve a borzongató, de meglehetősen felületes szociográfiák egyetlenegy dologra jók: van belőle médiamegjelenés. Aminek meg az az árnyoldala, hogy rögtön látszik, mennyire kínos arcok gyűltek össze. Futóbolondok, hivatásos politikusok, kommunista szociológusok és az elit gimnáziumok diákjai. Mindenki, akivel soha egy percig nem fog azonosulni a magyar társadalom elsöprő többsége.
Sokkal helyesebben tennék, ha jövő héten Nagy Zsolt (színész) nélkül mennének vissza a Margitszigetre szászszózni, ahol kitalálnák végre, hogy mit akarnak (azon túl, hogy Orbán ne legyen, de legyenek jó dolgok), és ezeket a célokat hogyan érik el. Azt most megsúgom, hogy minden sokkal könnyebb kommunista muciológusok és Pasarét dühös ifjúsága nélkül.
