Egy megadott tartozás – '56 Kárpátaljáról
A tartozásokat illik megadni. Akkor is, ha a másik fél már nem tudja beváltani, és akkor is, ha esetleg azt sem tudja, vagy tudta, hogy tartozunk neki. Minden generációnak vannak adósságai, nem ingyen gazdálkodunk a jelennel, a nemzeti ünnepek napjain pedig eljön a törlesztés ideje. És bár mindent soha nem fogunk tudni megadni, kamatokkal majd a mi unokáink foglalkoznak, érdemes emlékezni arra, hogy mivel tartozunk.
Ma reggel rágyújtottam, tudom rossz szokás, és azon gondolkodtam, hogy gyermekkori céljaim közül ez az egyik, amit beváltottam. A másik az újságírás, és valahol mindkettő a nagyapámhoz köthető. Azt, hogy újságíró legyek leginkább a Pókember képregények miatt határoztam el, amiket tőle kaptam, a régi klasszikus Marvel kiadás volt ez, amiben Peter Parker még nem zaklatott gimnazista volt, hanem határozott riporter, akit egy cikk írása közben csípett meg az a pók.
A képregények miatt pedig megszerettem az olvasást. Főképpen azért, mert a nagyapám szerette, ha felolvasok neki. Akkor még nem gondoltam bele, hogy ennek semmi értelme, hiszen ő nem látja a képeket, ha én olvasok fel neki, csak így akart időt tölteni velem, de élveztem. Ahogy azt is, hogy ő közben méretes füstkarikákat fújt, és elpöfékelt egy fél doboz cigarettát, amíg vigyázott rám. Megszerettem az édeskés füstöt is, ezért hatévesen elhatároztam, hogy dohányzó újságíró leszek. Nem ezek a legszebb tervek az emberfiától, de legalább meg tudtam őket valósítani.
Kicsi voltam még, amikor az öregem meghalt, ezért sokkal többre nem is emlékszem róla. A dohányzásra, a képregényekre, meg a "jappán bombának" (így mondta, megnyomva a P-t) nevezett édességre. A Победа karóráját is a bátyám örökölte. De hogy ne kalandozzunk, maradjunk ennél a "Pobedánál". Ilyen órákat annak idején a hadseregnél kaptak, és engem meglehetősen érdekelt, hogy nagyapám, aki jóeszű ember volt, miért lett sorkatona, miért nem tanult, vagy ha már katona lett, miért nem ment tisztnek. Ezt még gyerekként is megkérdeztem tőle, hiszen a szovjet hadseregről még a nagybátyám is jókat mesélt (aki a büntetőszázadot is megjárta, de ez egy másik publicisztika témája). Nagyapám akkor azt felelte:
Megszálló népnek nem szolgálunk.
Később azért többet megtudtam. Megtudtam például, hogy a nagyapám volt egyetemista. Az ötvenes évek közepén, Ungváron. Az egyetlen magyar volt a csoportjában, mert röviddel a málenykij robot után a helyi magyarságnak nem az volt az alapvető karrier ábrája, hogy egyetemre küldi a fiait, neki viszont összejött. Egy fél évre. Ugyanis politológia órán, mikor Kádár beszédét az egyetem egyik szomszédos termében rögzítették éppen, a tanár rákérdezett, hogy
Balogh! Mit gondol a magyarországi eseményekről, a fasiszta felkelésről?
Nagyapám pedig felállt és annyit mondott:
Vér nem folyik hiába!
Aznap hazaküldték, és többé már nem várták egyetlen előadásra sem. Viszont az utcasarkon megjelent egy ballonkabátos fiatalember, aki attól kezdve figyelte, ki megy be és ki jön ki nagyszüleimtől. Egészen november elejéig, ugyanis akkor nagyapám kiment hozzá egy pohár forralt borral, hiszen neki sem lehetett könnyű ilyen hidegben ott ácsorogni, s lévén, Csap egy kisváros volt, mindenki ismert mindenkit. Még a helyi KGB-ügynököt is. Az öregem pedig jóeszű ember volt és értett a rádiószereléshez, ezért mindenkinek ő állította be a városban a Szabad Európát (ami akkor még tényleg szabad volt), még a helyi pártreferensnek is.
Azért az akció nem maradt következmények nélkül. Röviddel az egyetemről való kirúgása után nagyapámat elvitték katonának. Tadzsikisztánba. Úgy gondolhatták ott nem csinálhat bajt, és egy idegesebb alak majd csak megkéseli egyszer, hiszen húszan voltak helyőrségként egy Isten háta mögötti faluban. Nem jött be, igaz, meg akarta késelni egy tadzsik, de mikor megtudta, hogy nagyapám magyar, inkább megölelte mint testvért, majd közölte vele, hogy bármilyen meleg van, csak forró vizet, vagy teát igyon, mert megmérgezték a szovjet katonák kútját. Nagyapám nem kapott vérhast. A társai igen. Majd két év szolgálat után hazament.
Munkát nem igazán kapott, a vasútnál lehetett egy teljesen jelentéktelen pozícióban, amit később éjjeli őrködéssel egészített ki, mikor anyám születése után kellett még egy ágy az egy szobakonyhás lakásba. Számára ezt hozta '56, és mondhatom szerencsés volt, mindaz alapján, amit megtudtam róla, ha a háború után a határ másik oldalára szakad, akkor valószínűleg lelövik Záhonynál, és az unokája, most nem írhatna teljesen unalmas elemzéseket a XXI. század háborúiról.
Persze, mindezt már nem tőle tudtam meg. Nem is a családi legendáriumból, hiszen a családnak minderről nem beszélt. Nem is tehette volna, vagy ha tehette is, jobbnak látta ha a kislánya nem tud róla. Voltak viszont barátai, akik meséltek. Akik többet láttak abban az egy, egyetemen elejtett mondatban, mint ő maga. Igen, tudom, most gondolhatják, hogy nagyapámat hősnek nevezni túlzó, hiszen nem fogott fegyvert, nem harcolt. Számomra viszont az volt, ezért egyáltalán nem érdekel, mit gondolnak. Hős volt, nem hallgatott, akkor, amikor körülötte mindenki igen. Nem, nem áldozta az életét a hazáért, erre lehetősége sem volt, de nem érdekelte a következmény, ha azt tehette, amit helyesnek gondolt, és soha nem kérkedett vele. Soha nem mesélt arról, hogy mit tett. Mások meséltek róla, és itt az ideje, hogy én is meséljek. Ezzel róttam le egy tartozást a képregényekért, az édes illatú dohányfüstért, a jappán bombáért, az évekért, amiket egy mondat miatt loptak el tőle.
