Beköszönt a valóság egy német szerkesztőségbe, ahol azóta Orbán kacaját hallják a fák neszezése mögött (népmese mindenki okulására)
Rekordidő alatt ébredt rá a Spiegel szerkesztősége, hogy Orbán tulajdonképpen mindenkit megmalmozott az uniós csúcson. Bár a XX. században is ennyire gyorsan kapcsoltak volna, akkor ma nem hiányozna a kontinensről százmillió ember és az ő leszármazottaik. Persze a felismerésből most sem fog semmi jó származni, de legalább információt kaptunk arról, hogy az agyuk helyét elfoglaló, haragért és gyűlöletért felelős idegdúc működőképes maradt. Igen, jól látják, Orbán a semmit adta fel azért, amiért ment.
Ha nem Grimm-meséken nőnek fel, amelyekben az erős mindig kirabolja és megnyomorítja a gyengébbeket, hanem rendes, tisztességes, kiegyensúlyozott felnőtteket építő, indulatkezelési problémákat és pszichés zavarokat nem okozó magyar népmeséken, akkor nem lepte volna meg őket az a tény, hogy Orbán egy kávéért cserébe visszaszerezte az ellopott pénzünket. Mifelénk ez a dolgok rendes menete, a végefőcím előtt az antagonisták még a kardlappal is megismerkednek. Csak mi nem sietünk.
Népmesei változatban a következőképpen zajlott a cselekmény.
A legkisebb, de legokosabb kisfiú – nevezzük a műfaji kötelező homály és a beazonosíthatatlanság kedvéért mondjuk Viktornak – megérkezett az ilyentájt szokásos bálba, ahol már nagy tanácskozásban volt a városka nyugati felének összes sihedere néhány lobotomizált szolga társaságában, akik a város keleti feléről származtak. Azon tanakodtak ráncokkal barázdált sűrű homlokkal, hogy hogyan fognak osztozni a másoktól elrabolt vagyonelemeken. A legkisebb és legokosabb fiú azért ment oda, hogy visszaszerezze a labdáját és a biciklijét, amit arra hivatkozva foglaltak le a város keseszőke üstökű keretlegényei, miszerint főhősünk nem felel meg az ő eszményképüknek. Alacsonyabb, a bőre színe sem olyan nemes, mint az övék, és az orra is milyen. A város nyugati felén évszázadok óta ezek a központi kérdések, ez izgatta már szüleiket és nagyszüleiket is, és a bizonyos történelmi túlkapások miatt a Nagy Óperenciás Óceánon túlra kényszerült dédszüleiket is. Felrótták továbbá Viktorkának a helytelen viselkedését is, legfőképpen azt, hogy nem menetel együtt a többiekkel a hideg évszakokban keleti irányba, továbbá túl sokszor használja a közös patak közös vizét tisztálkodásra és környezetének a rendben tartására, valamint élelmiszert is termel a víz segítségével, ahelyett, hogy idegen földről behozott rabszolgákkal előállított termékeket cserélne idegen földön megtermelt élelmiszerre.
Szóval úgy történt, hogy Viktorka betoppant a bálba, ahol a többiek tanácskoztak, és ott kérdés nélkül kijelentette, hogy ugyan a labdáját és a bringáját meg még néhány holmiját ellopták, de a zsebében lévő gesztenyét bizony oda nem adja. Nincs az az isten, az az ideológia vagy perverzió, amiben hisznek. Fel is kapták a fejüket a nyugati legények egyből, hogy mit tudhat vajon ez az értékes gesztenye, hiszen eljutottak hozzájuk is a hírek, miszerint a kisfiú napok óta azzal traktált mindenkit a piacon, hogy gesztenye van nála. Talán lehet vele másokat bántalmazni, örök nyomorúságot okozni szerte világban? – kérdezgették egymást felhevülve, kipirosodva.
Íziben össze is dugták a fejüket, hátha közösen többre jutnak, hogy akkor most mi legyen.
Hosszas töprengés után kitalálták, hogy azt mondják Viktornak, az a gesztenye az övék. Meg is dúlták magukat nagyon, amikor a kisfiú a felvetésre csak megvonta a vállát, hogy a gesztenye bizony az ő zsebében marad, állítsanak bármit a tulajdoni viszonyokról. Elvonultak megint tanácskozni, ezúttal hamar döntésre jutottak. Előreküldték legerősebb, legharcedzettebb társukat, az évek óta csak egy kiélezett aktatáska társaságában mutatkozó Olafot, a Félszeműt, hogy ravaszkodással, csellel szerezze meg az értékes gesztenyét. (Olafot a rosszakarói féleszűnek becézték a háta mögött, de igaztalanul: ő volt az egyetlen a legények között, aki ujjai segítségével számokat tudott összeadni egészen tízig.)
– Te, Viktorka, ne legyél már ilyen bunkó meg irigy! Ha nem adod oda a gesztenyét magadtól, akkor cserével szerezzük meg!
– szólította meg a kisfiút ellentmondást nem tűrő, csak rá jellemző fülrepesztő hangerővel. Miután a dörgedelmes szavainak visszhangja is elbújt a falakban, hátranézve a többiekre kacsintott: sínen van az ügy, nemsokára lesz egy egész gesztenyéjük.
– Hogy képzeled azt a cserét, mert nekem ötletem sincs, mi érhet annyit, mint egy sértetlen, egész, kifényezett, garancialevéllel is rendelkező gesztenye?
– kérdezett vissza Viktor mély őszinteséggel és értetlenséggel a tekintetében.
– Figyelj, az lesz, hogy visszaadjuk a labdádat és a bringádat, emellett megígérem, hogy egy darabig nem fogunk erőszakoskodni veled, talán ki sem rabolunk, amíg a gesztenye tart.
– vette Olaf szelídebbre a figurát, amennyire csak tőle telt.
– Keményen tárgyaltok, az biztos
– törölte le homlokáról az izzadságot Viktor, majd úgy folytatta, hogy
– Az utóbbit ugyan nem hiszem el, máskor is ígértetek már ilyesmit, de rendben, ti vagytok többen és erőszakosak is vagytok. Megadom magam, itt a gesztenye, a tietek!
– ezzel sarkon fordult és a magához vett tárgyaival együtt távozott a gyűlésről. Gúnyos, bántó röhögés kísérte, amit még a hazafelé útba eső gesztenyésben is hallott. De nem zavarta, hiszen nála volt a labda és a bringa, ezért vidáman focizgatni kezdett az úton százszámra fekvő gesztenyékkel. A gesztenyést elhagyva már nem bírta, és kibuggyant belőle a nevetés. Nem törődve azzal sem, hogy esetleg valaki figyeli, hangosan felkiáltott:
– Ezek annyira buták, hogy legközelebb két gesztenyét viszek, azzal mindenemet visszaszerzem. És meg is fenyegetem őket, hogy nincs több lopás és rablás, mert akkor félholdat vethetnek a gesztenyeellátmányra.
Itt a vége, fuss el véle!
Persze a mese sarkított és elhallgatott néhány apróságot. Például azt, hogy a falu titkárnője, a bajuszos Vonder, aki valamiért magát győzedelmes hadak és végtelen országok kíméletlen,de igazságos urának hitte, már nagyon kényelmetlenül érezte magát, miközben a rábízott lopott, rablott holmikat őrizgette. Tudta, hogy törvénytelen, amit művel, hiszen a város alapító atyái által lefektetett szabályok szerint tilos egymást kifosztani, mondván, ez a békés együttélés titka. Ezért egy idő után magától is visszaadta volt a javak egy részét a jogos tulajdonosainak. De Viktor inkább magában és a saját eszében bízott, mint a sok erőszakos, buta, gonosz és fura szagú lakó józan belátásában, akik a város nyugati felén uralogtak.
Szóval a mesének még nincs vége, de egyre jobban szórakozunk. Ők nem értik, a Spiegel szerkesztőségében meg még nézegessék hosszú hetekig a gesztenyét, hogy miért is kellett nekik ez ennyire. Úgyse jönnek rá.
