Miért vert el a Mikulás egy főpapot az egyik legnagyobb zsinaton?
Kezdjük először is abból a vadregényes világból, amely a kereszténység első évszázadait jelentette. A tanítás a maga teljességében még sokkal kiforratlanabb, mint mostanság, és bár történelmi mértékben nincs még annyira messze a történelmi Jézus tevékenysége – bár valljuk be, pár száz év is rengeteget számít, nemigen van például személyes ismerősünk az 1849-es szabadságharc idejéből –, de máris rengeteg a kuszaság.
Számos téves tanítás feltűnik, köztük olyanok is, amelyeknek a mai napig vannak követői, de közülük is kimagaslik Áriusz, ez a mai Líbia területén született, nagy hatású, rengeteg embert maga mellé gyűjtő pap, aki, bár már élete korai szakaszában egyházi pályát választott magának, jelentős hatású tévtanát megelőzően is gyakran került összetűzésekbe, olyannyira, hogy legalább kétszer kizárták a papság kötelékéből a zsinatot megelőzően is. Az első egyetemes zsinatot, azaz 325-öt megelőzően is már jelenetős ellenállással találkozik, az alexandriai püspök Palesztinába száműzi, majd nem sokkal később, a niceai zsinatot megelőzően tér vissza az egyházi közéletbe.
Jó, de mi is ez az arianizmus?
Az arianizmus azt állítja, ha a Logosz valóságos Isten a valóságos Istentől, akkor hogyan képzelhető el, hogy emberré váljon? Isten nem fejlődhet és nem szenvedhet, mert mindkettő isteni természetével összeegyeztethetetlen. Ezért az arianizmus vallja, hogy a Logosz, egyszerűbben fogalmazva a Krisztus előtt létező Istenfia nem isten, hanem teremtény. Az első és a legtökéletesebb, közvetítő Isten és az emberek között, de teremtmény.
Meg kell jegyezni, hogy az ókorban az ariánusok számosan voltak, a legkülönfélébb körökben is. Az akkori germán törzsekre például kifejezetten jellemző volt, hogy a kereszténység eme ágát vették fel, de az akkori Római Birodalom területén is meglepően népszerűvé vált. És lássuk be, valamilyen szinten ez érthető is. Hiszen a kor embere – nem sokban különbözve a mostanitól – nemigen tudta elfogadni azt a tényt, hogy egy ember, aki valóságos emberként is járjál közöttünk, egy ember, aki a bűnt kivéve mindenben azonos is mindenki mással, az valóságos Isten is lehet. A maga valójában ez botrányos gondolat, valamelyest befogadhatatlan is. Hiszen a transzcendens az valami annyira messze létező, annyira idegen gondolat...
A küzdelem lényeges része a kérdésben már 325-ben lezajlott, amikor Niceában kimondták, hogy a Fiú az Atya lényéből való, nem a semmiből. Egylényegű (homoousziosz), nem pedig hasonló lényegű (homoiousziosz). Itt utalok Szent Miklós niceai tettére, mikor ezt halva felháborodásában úgy lebombázta Áriusz arcát, hogy börtönbe került. Ezen érdemes is egy kissé elgondolkozni, hiszen Szent Miklós a mai napig úgy él a kollektív emlékezetben – lásd a tegnapi napot is –, mint egy megfellebbezhetetlenül jóságos valaki, aki mindenkivel kedves volt, mindenkinek ajándékot vitt és így tovább. Ezzel szemben Miklós reputációja ugyanannak a cukiskodási hadjáratnak az áldozata, mint annyi minden más az Egyházban.
Miklós kérlelhetetlen és megvesztegethetetlen pásztora volt az egyházának, aki bizony még a fizikai erőszaktól sem riadt vissza, hogy azt megvédje az eretnek törekvésekkel szemben.
Az ariánus törekvések voltak az utolsóak arra, hogy hellenizálják a kereszténységet. Az újplatonista vélekedés az abszolút transzcendencia, a monász és a teremtett világ között közvetítők létezését tételezi fel, mert szerintük a természetfeletti annyira más, mint a materiális mindenség, hogy közvetlen kapcsolat a kettő között egyszerűen lehetetlen. Erre is válaszul Niceában a Fiú abszolút transzcendens istenségét is hittételnek mondták ki.
Itt azonban szembe kell nézzünk egy igazán érdekes, a kereszténység egészét is meghatározó kérdéssel. Ha Áriusznak van igaza és a valóságos Isten nem lett ember, nem szenvedett értünk és a többi, akkor mi lenne ezek nélkül a kereszténység? Mik lennének a sarokpontjaink? Mitől lenne ez az egész bármitől is más, mint bármelyik addigi vallás, ahol egészen egyszerűen a Nagyfőnök leszólt az égből, hogy ez meg az lesz a jövőben, de az igazi balhát nem vállalta? Hát nem attól egyedi és megismételhetetlen a kereszténység, hogy hitünk szerint az élő Isten velünk együtt szenvedett és ezzel váltotta meg az egész világot, közte minket is? Az egész mivolta válna fölöslegessé, ha Áriusznak volna igaza.
Szóval tényleg járt az állas a Mikulástól.
