,,Büszke magyar vagyok én..." (Kölcsey Ferenc)
,,Büszke magyar vagyok én, keleten nőtt törzsöke fámnak,...
Honni szokás és föld, örököm kard s ősi dicsőség...
Őseim árnyaikat, kik az őskor napjait élték:
Kölcsey nemzetség. Ete hű maradéka..."
Igen, Kölcsey Ferencről van szó, nemzeti imádságunk szerzőjéről, a Himnusz dalnokáról, aki több mint kétszázkét éve írta aggódó sorait a magyarságért. Cseke (Szatmár) földbirtokosa, országgyűlési képviselője büszke származására, büszke magyarságára.
Büszke arra, hogy Bendegúz (Attila hun király, Isten ostora) és Árpád vére csordogál benne, de ugyanakkor fáj neki a Zrinyi dala című versében, hogy
Hol van a hon, melynek Árpád vére
Győzelemben csorga szent földére,
Mely nevével hév szerelmet gyújt...
Majd tovább fűzi gondolatait Kölcsey:
...Hol van a bérc, s vár fölötte,
Szondi melynek sáncait védlette...
És hol a nép, mely pályát izzadni,
S izzadás közt hősi bért aratni
Ősz atyáknak nyomdokin tanult...
De a költő magyaros pesszimizmusa, a kilátástalanság érzése folytatódik a Munkács című versében, ahol keresi a múlt hőseit:
Hol fejedelmi terem fogadott fejedelmi lakókat
S küzde nemes harcot Zrínyi lány soká:,
Bércedet ó Munkács, keserű gond üli, lebegvén
Rémalakok szomorún a fogoly álma fölett.
Büszke tekintettel mit nézsz a síkra le, bús lak?
Jön az utas, lát, s fut messzekerülve tovább.
Kölcsey Csekén írta 1831-ben ezeket a sorokat, s ha tudta volna, hogy száz év múlva idegen hatalmak végleg elhódítják Munkácsot és ma már a vár nem Zrínyi Ilona, a magyarság dicsőségét hirdeti, hanem a szomorúságot, a vereséget, az elmúlást. Pesszimizmusa beigazolódott: még a magyar múlt hősiességét szimbolizáló Turul-madarat is leverték, őseink több mint ezer éve tartó harcai a hazáért kudarcba fulladtak. De Kölcsey optimizmusa valahol mindig felülkerekedik, amikor a Huszt versében arra a következtetésre jut a várromok láttán:
... Honfi! mit ér epedő kebel e romok ormán?
Régi kor árnya felé visszamerengeni mit ér?
Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort:
Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derül!
Nagy magyar nemzeti költőnk, Kölcsey?- nem ezt tesszük megint újra és újra? Amikor a huszadik század viharai, az ország megcsonkítása után, majd egy idegen eszme, a kommunizmus vérlázító pusztításai után ismét talpra álltunk? Ahogyan írta Kölcsey a magyar nép zivataros századairól a Himnusz ódájában:
...Bújt az üldözött, s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett s nem lelé
Honját a hazában...
Szánd meg isten a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kinjának.
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhödte már e nép
A múltat és jövendőt!
Ezt ma is elmondhatjuk. A magyar, magyar elleni küzdelmek tovább folytatódnak. Árulások, hazugságok, idegen érdekek képviselete mindenütt. Mégis a magyarság fennmaradásáért folytatott küzdelmek nem fejeződtek be. A többséget képviselő, öntudatos, hazáját szerető magyarság létezik, él. Hányszor próbálták az ,,idegenszívüek" kicserélni nemzeti imádságunkat egy új, másik himnuszra. A Demokratikus Charta balliberális vezérei, élükön Farkasházy Tivadarral szájukra vették a Himnuszt és mondták a tömegnek: énekeljünk el egy dalt. Jó, hogy nem mondták énekeljünk el egy nótát. Ezektől kell megvédenünk kulturánkat.
Kölcsey idejében, a reformkorban a Habsburgok ellen kellett kiharcolni, érvényesíteni a magyar nép érdekeit, a XX.-XXI. században más formában, más eszközökkel a szovjetek, majd a brüsszeli globalista hatalmi vágyak ellen kellett, kell felvennünk a küzdelmet.
Nem véletlen, hogy a rendszerváltáskor a hálás utókor a Himnusz megírásának napját (1823. január 22.) választotta a magyar kultúra napjává (ma már állami ünnep), mert Kazinczyék, Berzsenyiék, Bessenyeiék, Kossuthék, Csokonaiék, Petőfiék, Kölcseyék és a Széchenyiek a maguk módján politikai és kulturális, irodalmi eszközökkel akarták kivívni Magyarország szabadságát, függetlenségét. Ne feledjük! - az igazi harc a nyelvújítással kezdődött, hogy a német és a latin nyelvet kiszorítsák a közéletből, a hivatalos nyelvből. Álmosdon, majd Csekén gazdálkodó Kölcseyt 1832-ben a szatmármegyei rendek szabadelvű pártja követté választja, a pozsonyi országgyűlésen beszédeivel az akkor parlamenti élet legjobbjai közé emelkedik. A vallásügyben, a magyar nyelv ügyében, az úrbér tárgyában mondott szónoklataival országos ismertségre tett szert.
Kölcsey egyike volt a legnagyobb szónokoknak. Ciceró volt a példaképe. Akik hallgatták le voltak nyűgözve ékesszólásától. Kossuth, aki tanúja volt szónoki sikereinek, ezt írta róla:
A reá meresztett szemek előtt úgy állott, mint egy túlvilági lény, kinek szellemszavát nem úgy, mint másét, az érzékletek segedelmével, hanem közvetlenül lelkünk lelkével véltük hallani. És e síri hangra síri csendesség figyelmeztetett, melyet csak érzelmek villanyos kitörése szakasztott félbe.
Kölcsey nemcsak nagy szónok, a reformkor nagy hazafija volt, hanem bátor is. Jogászként védelmére kelt a hűtlenségi perbe fogott báró Wesselényi Miklósnak. A védőirat sajnos torzó maradt, mert korai halála 1838. augusztus 23-án megakadályozta ebben.
Kölcseyről is születtek mondák. A XIX. század nagy mesélője Vas Gereben ezt jegyezte fel róla: ,
Kölcsey utazván egy parasztszekerén, útközben kérdi a kocsistól: - Mi féle víz ez atyafi? -A Karaszna- szól a kocsis. -Dehogy Karaszna. -Hát mi?-mondja a kocsis. -Kraszna- igazítá ki Kölcsey. Mennek odább, s midőn a Berettyóhoz érnek, kérdi Kölcsey: -Hát ez miféle víz? -Ez meg a Brettyó, szól a kocsis. -Dehogy Brettyó,- jegyzé meg Kölcsey. -Hát ez meg mi? - okoskodék a kocsis- ha az úr jobban tud mindent mit én, talán csak tudom, hogy ez a Brettyó. Pedig ez nem Brettyó, hanem Berettyó. - Üsse meg a kő-bosszankodék a paraszt - amott a Karaszna nem tetszett, itt meg a Brettyó... tudom is hát mi lesz jó az úrnak?
Jellemző, hogy a nyelvújító Kölcsey sem marad ki az adomákból. S ha az egyszerű nép emlékezik rá, az jó dolog. Szerencsénkre nagy írókból, költőkből nem volt hiányunk. Mondhatni 1990-ig útmutatásul szolgáltak, erősítették erkölcsi tartásunkat, a haza iránti elkötelezettségünket, szembeszálltak a diktatórikus hatalommal és reményt adtak a nehéz időkben. Mit mondjak: gazdag kultúrával rendelkezünk. Azt ne kérdezzék tőlem, hogy ebben az újra küzdelmes időszakban, hová tűntek a megmondóink, a dalnokaink?
Ja, az önjelöltek már nem nekünk dalolnak?
Vezető kép: Kölcsey Ferenc szobra, Kallós Ede nagykárolyi alkotásának másolata (1939) a Batthyány téren. A támfalon részlet a költõ Huszt címû versébõl: "Messze jövendõvel/komolyan vess összve/ jelenkort,/hass, alkoss, gyarapíts/ s a haza fényre derül. A háttérben a Magyar Máltai Szeretetszolgálat-Gondviselés Háza Idõsek Otthona (egykori bosnyák ferences kolostor). MTVA/Bizományosi: Róka László
