Transznemű kaphatja az Oscart, pedig vannak más mentálisan sérültek is, akik magukat valaminek képzelik
Én is hallottam a hírt: annak ellenére, hogy Donald Trump lett az USA elnöke, és elindult a woke-talanítás, Hollywoodban mégis egy transzneműt jelöltek Oscar-díjra, ha jól tudom, “a legjobb női színész” kategóriában. Miközben a csávó egy férfi… de mindegy is. Ha hiszik, ha nem, nem ezért háborít fel ez az egész, nem izgat, hogy mit osztogatnak a sátánisták egymásnak. Meg aztán az is lehet, hogy jó a film. Sokkal inkább az zavar az egészben, hogy vannak rajta kívül más magukat valaminek – például államférfinak, kormányváltó erőnek, elnöknek vagy hadvezérnek – képzelő és folyton szerepeket játszó mentálisan sérültek is, akik sokkal jobban megérdemelnék ezt a díjat. Meg vagyok döbbenve, hogy milyen igazságtalan a világ.
Szóval legalább itt emlékezzünk meg róluk. A munkásságukról. Ami egyébként nagyon széles skálán mozog.
Vannak például azok, akik a mindennapokban hitvány, semmirekellő, feleségükre irigykedő férfiak. Olyanok, akik miközben az asszony keresi a pénzt, irányt mutat a gyerekeknek, addig ők unalomból a feleségük által javasolt pozícióban ülnek, hogy ne otthon unatkozzanak. Esténként meg mondjuk pezsgőzgetnek, koktélozgatnak, részegen mennek haza, miközben a másik komoly dolgokat csinál és fontos ember. Ha kell, akkor akár öngyilkosságot is szimulálnak, hogy felhívják magukra a figyelmet, de ha ez sem jön be, ott van a lelki terror.
És ezek az emberek kiválóan el tudnak játszani egy olyan szerepet, ami tőlük a legtávolabb áll a világon: mégpedig egy igazságosztó, diktátorokat megsemmisítő, rendszereket megrengető államférfi szerepét. De szívesen bújnak jóképű kaszanovák bőrébe is, aki a képzeletükben jó bunyós és jó táncos is, de nem áll távol tőlük a gondoskodó, törődő “apuka” szerep sem, ha éppen forognak a kamerák.
Ez a személyiségbeli átváltozásnak és a színészi képességnek egy olyan szintje, amiről egy átlagos kis transzneműcske csak álmodozhat. Ennyire még ő sem tud átalakulni, még akkor sem, ha megszabadul a brekkencstől. Mi ez, ha nem őstehetség?
Aztán vannak azok, akik ha kell, mármint ha valaki épp figyel, akkor a leghangosabban tapsolnak az első sorban annak, akitől épp remélnek valamit. A rajongott személye pedig akár napok, órák alatt változhat, de egy ekkora színésztehetséget az ilyesmi nem zökkenti ki. Úgy fogják fel, hogy az összes ilyen őrjöngő ováció valójában csak egy újabb gyakorlás a következő hasonlóra. Mert ők nagy gondot fordítanak arra, hogy minden igényt kielégítsenek, minden megrendelőt szórakoztassanak. Nem mondhatják, hogy ez nem érdemel egy Oscar-díjat.
A reflektorfények ezen rabjai egyébként szintén elhiszik magukról, hogy történelmi hősök, erkölcsi iránytűk, népük megmentői, akár egy tragikus hős karakterét kell hozniuk épp, akár a nép egyszerű gyermekét, aki mindenkinél jobban tudja, mi a helyes irány.
Aztán ott vannak azok is, akik szeretnek mindenhova valaminek beöltözve járni, mondjuk hadvezérnek, vagy katonának, mert annyira szervilisek, hogy az imázsuk egy megrendelői kör elképzelései szerint létezik csak, és a hétköznapokban sem tudnak már abból kirobbanni, annyira beleélték magukat a szerepükbe. És egyébként éppen ezért tudják egyszerre képviselni az erőszakosságot, a követelést és az áldozati szerepet. Egész egyszerűen a vérükben van, és akár az egész világot képesek lennének romba dönteni, mert nem tudnak leállni.
Nekik talán már van is mini Oscar-díjuk, de ha nincs, akkor valószínűleg kapnának egyet Oliver Stone-tól, talán éppen egy filmes eseményen.
Ők egyébként tényleg a mindennapok hollywoodi színészei, a celebvilág minden allűrjével és seggfejségével. Bár közben gyakran hiszik azt, hogy munkásságuk által valójában a “nép szolgái”, a béke fáklyavivői, a társadalmi igazságosság éllovasai. Meg sok egyéb hasonlót.
Szóval sok itt a tehetség, kérem…
Amellett, hogy nem kívánok beleszólni a progresszív művészvilág és a pokol közös ügyeibe, mégis azt mondom, Karla Sofía Gascón a fentiek alapján nem megfelelő jelölt az Oscar-díjra.
Hadd kapjanak már esélyt a szobrocskára azok is, akik egy egyszerű vécézéskor is a lábuk alá képzelik a vörös szőnyeget. Vagy amikor nem jutnak el odáig és összeszart nadrágban járkálnak éjszaka a belvárosi utcákon.
Ja, és persze a cikk célja csupán a szórakoztatás, bármilyen egyezés a valósággal, vagy valós személyekkel az nyilván csak a véletlen műve lehet… nyilván.
