Amúgy ezek tényleg polgárháborút akarnak
És az ő fejükben ez már valami olyasmi, de még nem egészen az, amit a történelemkönyvekben olvastunk. Ennek most egészen újszerű karakterisztikái vannak. Például az, hogy igazából csak az egyik fél vívja. És nem is a fizikai térre összpontosul, nem fegyverekkel történik, mert ennek a fő aspektusa most nem feltétlenül a nyílt támadás, hanem inkább a pszichológiai rombolás. Egyelőre legalábbis. A soha meg nem szűnő közéleti zaj, a nyomásgyakorlás, ami a másik felet folyamatos erkölcsi megmérettetés elé állítja. És ebből adódóan a fő fegyver az eddig békés többség ökölbeszorított kezében nem más, mint a türelem és a tartás. A helyzetet viszont bonyolítja, hogy ebben a harcban nem pusztán arról van szó, hogy miben hiszünk, hanem arról is, mit merünk kimondani, és mit vagyunk képesek NEM megtenni. Ehhez pedig hatalmas önfegyelemre van szükség. Jobban, mint valaha.
Kimondani az igazságot márpedig fontosabb, mint bármikor máskor: például kimondani azt, hogy ezek tényleg polgárháborút akarnak. Ki kell mondani, hogy megtámadtak minket. De nem bírnak el velünk, hiszen a normalitás és a békére való törekvés elég stabil ahhoz, hogy kiállják a próbát. De persze ebbe ők nem fognak belenyugodni, a végcél ugyanis a rombolás, akár a fizikai térben is.
Éppen ezért most a legfontosabb a türelem és a fegyelem. Ami nem azt jelenti, hogy bárkinek hagynia kellene magát, de észben kell tartani minden pillanatban, hogy a folyamatos provokáció célja az, hogy megingassák a lelki egyensúlyt, rákényszerítsenek egy meggondolatlan reakcióra, amely érzelmi kitöréseket, dühöt, haragot vált ki.
Ezt egyébként már Joda is megmondta: „A harag az utat mutat a sötét oldalra. A harag vezet a gyűlölethez, a gyűlölet pedig a szenvedéshez.”
Marad tehát a türelem és a fegyelem, a jó hír viszont, hogy ez nem azonos azzal, hogy az ember nem tesz semmit, éppen ellenkezőleg. Az átlagember legfontosabb eszköze most az a felismerés, hogy éppen egy lelki kizsákmányolás zajlik ellenünk, amiben a támadó fél megpróbál kizökkenteni minket a stabilitásunkból, ezzel pedig a mentális hatalmat próbálja megszerezni.
A türelem tehát nem csupán semmittevés, hanem egy tudatos döntés: választás, hogy nem engedek a manipulációnak, mert most a legfontosabb, hogy megőrizzük az önállóságunkat, megmaradjunk önmagunknak. Ennek legnagyobb próbája pedig az, hogy képesek vagyunk-e megőrizni saját identitásunkat és értékrendünket akkor is, amikor mindezek folyamatosan támadás alatt állnak.
És minden cselekvés csak ennek a felismerésnek a tükrében történhet.
Vagyis ebben a harcban az egyén lelki ereje és tulajdonképpen az autonómiája, szuverenitása válik a legfontosabb értékké, sőt, sorsdöntővé, ha úgy tetszik.
És éppen ezt teszik próbára a hídfoglalók is, akik abban reménykedtek, hogy vagy a családjukhoz hazaigyekvő autósok, vagy a tüntetők testi épségét is óvó rendőrök hibát követnek el, és akkor elszabadulhat a pokol. De szerencsére ez nem történt meg.
Hasonlót akart elérni egy Facebook-kommentben az a férfi, aki a másfél éves gyerekemet fenyegette meg, a halálát kívánta. Ki akarta hozni belőlem azt, amin abban a helyzetben nagyon nehéz volt uralkodni.
De nem csak a hídon. Nem csak az interneten.
Hanem az ellenzéki sajtóban is ontják már a tippeket, hogy a „fideszes” szomszédot hogyan kell lehallgatni, hogyan kell megtudni tőle, hogy érkezik-e kormánypárti politikus a településre a közeljövőben. De mindenki tudjda, hogy ez nem erről szól (hiszen a politikusok ilyen jellegű programjai nyilvánosak), itt leginkább a házmestertempó visszavetéséről van szó, az emberek közötti bizalmatlanság magjának az elültetéséről. Amilyen aljas, annyira zseniális, de szerencsére a magyar ember nem hülye, és főleg nem aljas. Csak kevesen fogékonyak az ilyesmire, ahogy azt is csak kevesen hiszik el szerencsére, hogy ebben az országban minden szar, pedig minden erejüket arra összpontosítják, hogy ezt elhitessék az emberekkel.
Sokan biztosan legyintenek most, és azt gondolják, ők nem részesei ennek, mert ők csak átlagemberek. De sajnos a valóság egy teljesen más képet fest. Az igazság az, hogy gyakorlatilag ideológiai háborút hirdetek mindenkinek, akinek köze volt az elmúlt évek politikai sikereihez, beleértve ebbe azokat is, akik éltek a családtámogatással. Vagyis simán benne van az is, hogy hamarosan azok is ellenséggé válnak, akik úgy jutottak lakáshoz, hogy felvették a kormány által kínált támogatásokat.
Mert ne legyenek kétségeink, amikor egy a kormánnyal szimpatizáló újságíró lakhatásának körülményeit akarja ellenőrizni egy felforgató politikus, utalva arra burkoltan, hogy „piszkos propagandapénzből” vásárolhatta azt az őt kérdező riporter, akkor senki nem lehet biztonságban.
Ez a polgárháborús pszichózis már a legprivátabb életterekbe is bent van, de még szerencsére nem vér folyik, hanem idegrendszerrel zajlik, de elég egy apró hiba, és bekövetkezhet, amire az szivárványos anarchista csőcselék és az őket szemrebbenés nélkül kihasználó gazdáik annyira vágynak: az elszabadult indulatok által vezérelt zűrzavar. Erre pedig azért van szükségük, mert más eszközökkel nem képesek átvenni a hatalmat.
És mivel úgy kezdtem, hogy fontos kimondani az igazságot, ezért ki kell mondani azt is, hogy nem fogják feladni, és még sok van hátra ebből a harcból. Ők pedig egyre aljasabb eszközökhöz nyúlnak majd, nekünk pedig ki kell tartanunk.
A szerencsénk az, hogy ezek nem ismerik a magyar lelket, ezért nem tudják: kőkeményen és könyörtelenül harcolunk a hazánkért és a családunkért, ha kell, megvédjük őket bármi áron. Viszont – mint már említettem – hülyék nem vagyunk, bármennyire is annak tartanak minket.
Fotó: Hatlaczki Balázs/PS
