Gyártási hibás termékek és egyéb politikai messiások
A hatalomgyár, mondják Hollywoodra. És tényleg, rendkívül találó. Nemcsak azért, mert évtizedeken keresztül volt az amerikai "soft power", vagyis az indirekt, kulturális alapú hatalomgyakorlás koronaékszere, hanem azért is, mert emellett valódi hatalmat gyártott le. Ahogy a művelt amerikai mondaná, "it was hiding in plain sight, all along", amit nem tükörfordításban talán úgy fordíthatnánk le, hogy ha valamit el akarsz rejteni, hagyd szem előtt. Így írták meg azokat a messiásokat, akikre senkinek sincs szüksége, de akiket – és itt legyünk önkritikusak, mint emberi faj – talán megérdemlünk.
Az emberiség legkésőbb az Epstein-ügy kirobbanásakor rádöbbent arra, hogy Hollywood nem a siker pénz és csillogás a mozivásznon, hanem egy keményen belterjes szekta, akiknek a vallásuk a sátánizmus és a megalománia harmonikus elegye. Persze melléktevékenységként néha egy-egy film is kikerült a stúdiókból, de ennél sokkal fontosabb terméket állítottak elő: hatalmat. És most nem is a klasszikus "átmosták a gyerekek fejét, ezért liberálisok lettek" című unásig ismert (és amúgy teljesen legitim, jogos) érvelést szeretném tovább görgetni, hanem egy teljesen más jelenségre kívánom felhívni a figyelmet.
Magam is többször "fordultam" a nyilvánosságon keresztül az amerikai külügy Magyarországgal foglalkozó részlegének messiásszerkesztőihez, hogy kicsit kapják össze magukat, mert eddig olyan arcokat sikerült csak összerakni, akikről végig lehetett tudni, hogy kik ők, honnan jöttek, ki fizeti őket. De nem tudom, hogy a Kedves Olvasó hogy van ezzel, én viszont szeretnék már egy olyan jelöltet, aki legalább arra képes, hogy különösebb rákészülés nélkül le tudja írni a nevét magyarul. Ezt hívják úgy a Hollywood-i szakzsargonban, hogy felveszi a karaktert.
Talán ezért, talán amúgy is, eközben szépen lassan az amerikai politikai akarat külföldi képviseletének fejlesztése Langleyből látszólag a nyugati partra költözött. Valaki megírta Kaliforniában, hogy egy ukrajnai orosz a péniszével veri a zongorát, majd miniszterelnök lesz, és láss csodát, konkrétan azt a színészt kérték fel a valódi szerepre is! Most pedig már szintet lépve a sajátja helyett a miénkkel veri a zongora helyett a csalánt. Ez persze biztosan véletlen.
Eltelik egy-két év, Zelenszkij még mindig klimpírozik a susnyásban, erre megjelenik egy szövegtanuló ex-focistafeleség, aki mintha súgógépről olvasná saját gondolatait. Szegényt mindenki bántja, hogy diktafonozik, pedig másképp hogy jegyezne meg ennyi külföldiül elhangzott utasítást a sutácska angoljával? Szóval a Szomszédok zárómonológjának lakonizáló terjengősségével színpadra lépő (merészkedő) kis színészpalántánk, most tanulja még a szövegkönyvet, néha bele is gabalyodik, de higgyék el, a casting már megtörtént, és ő kíséri meg újra a Mission Impossible-t: leváltani külföldi pénzen Orbán Viktor. Ő az a Tom Cruze, aki kicsi, furán fut, de legalább biztosan ledobja a nőt a lángoló épület tetejéről. Mit lehet tenni? Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a miénk!
Ha már színészes hasonlatok, engedjenek meg egy anekdotát: személyesen volt szerencsém több ismert Hollywood-i színész mellett statisztálni megboldogult ifjú koromban, és egyet biztosan megtudtam: többségük hatalmas ripacs (bár itt jegyezném meg, 50 Cent a kemény külső ellenére egy rendkívül kedves ember). Az egyik Magyarországon (is) játszódó második világháborús filmben, amely Reinhard Heydrich életét dolgozta fel, statisztaként volt szerencsém éppen a főszereplő, a "set"-ben lévő sátra mellett lófrálni, amikor a fogcsikorgató hidegben nagyjából két órája álltunk azért, mert Clark képtelen volt a kétsoros szövegét tisztességesen elmondani. A sokadik sikertelen kíséret után végül beviharzott az említett sátorba, ahol egy (látszólag) kifejezetten erre fizetett hölgy nyugtatgatta és vállát masszírozva közölte vele, hogy meglátása szerint zseniális színész.
A mi estünkben ez a hölgy most Manfred Weber, a castingot az amerikai Demokrata Párt csinálta, mi pedig a szentendrei fagyban didergő statiszták vagyunk, akik asszisztálhatnak e kiváló produkcióhoz. Én e sorok írása közben pedig már csak két dolgot remélek: hogy Magyar Péter nem fog a péniszével zongorázni (vagy legalább nekem erről nem kell írnom), és hogy nem vezet minket brüsszeli utasításra hadba Oroszországgal. Az a baj, hogy az utóbbi viszont biztosan bele van írva forgatókönyvbe.
Fotó: MTI/Bodnár Boglárka
