Hitványság + irigység = forradalmi vergődés
Van az a felfoghatatlan, bár cseppet sem meglepő jelenség, amikor a belpesti progresszívnek semmittevés közben, a háromezer forintos kávéját szürcsölve, SZJA-mentesen épp nem jut semmi különös az eszébe, a madárcsicsergés nem köti le, a jövőbeli terveire pedig épp nem emlékszik, ezért inkább kinyilvánítja, hogy “Orbán egy geci”, meg “Fuck NER”. Amellett, hogy mélyen megvetjük ezt a fajta fantáziátlanságot, közben töprengve vakargatjuk is a fejünket, hogy vajon miért. Ezen kívül azt sem értjük, amikor a hídfoglaló fiatalok a több százezres új iPhone-okkal posztoltak arról, hogy mennyire szar az életük. De hasonlóan érthetetlen, amikor valaki nagyon lázad az ellen a rendszer ellen, ami amúgy épp nemrég biztosította neki a CSOK-ot, a babavárót, a kedvezményes hitelt, meg a tucatnyi más támogatást, amivel egyébként élt is, de ennek ellenére minden erejével el akarja hinni a 444-nek, hogy csak azért van neki lakása, meg kap magasabb fizetést, mert ezt az Orbán lop. Vagy valami ilyesmi. De persze nagyon is érthető, hogy miről van szó, ez a sok forradalmi jóeNber és igazságharcos a legpusztítóbb és leghitványabb emberi érzés áldozatává vált. Ez pedig az irigység.
És félreértés ne essék, nem az irigylésről beszélünk: az irigység hivatalosan az az érzelem, amikor valaki sajnálja, hogy másnak van valamije (anyagilag, érzelmileg, társadalmilag stb.), mert ő maga nem rendelkezik vele – és emiatt arra vágyik, hogy a másik se rendelkezzen vele, nem pedig arra, hogy neki is legyen. Az irigylés ezzel ellentétben egyébként sokkal előremutatóbb, mert még akár ösztönző is lehet (a klasszikus “Bárcsak nekem is lenne.” érzés). Az irigység ezzel szemben csak a pusztítást ismeri.
A pszichológia szerint az irigység egy negatív, romboló érzelem, amely gyakran önértékelési problémákból, belső hiányérzetből, kisebbrendűségi komplexusból fakad. Például ilyen az, amikor valaki azzal foglalkozik, hogy egy politikus feleségének milyen táskája van, meg amikor lehallgatja a feleségét és megalázza, mert az sokkal sikeresebb és tehetségesebb nála. Ilyenekkel persze van idő foglalkozni olyankor, amikor az ember nem képes arra, hogy magasztosabb célokat tűzzön ki maga elé, vagy meghatározza a mindennapjai értelmét.
De hogy okos emberekről is beszéljünk egy kicsit, rákerestem arra, hogy mit mondott Nietzsche erről. Ő például a „rabszolgamorál” és az „úri morál” különbségéről ír: az úri morál szerinte az „erő”, „nemesség”, „kiválóság” önmagában értékes, a rabszolgamorál szerinte pedig – amit a gyengék hoznak létre – az irigységből és tehetetlenségből fakad, és így a kiválót erkölcsileg rossznak bélyegzik. És hangsúlyozom, ezt nem én találtam ki.
Tehát az irigység oka az emberi hiúság: egészen egyszerűen vannak, akik nem tudják elviselni, hogy más kiemelkedik közülük. Nyilvánvaló, hogy mindenki érzett már hasonlót, de a normális emberek ezen viszonylag hamar átlendülnek, és visszatérnek a mindennapjaikhoz, viszont egyeseknél ez az érzés a személyiségükkel eggyé válik, kicsit úgy, mint a szivárványmaffia esetében, akiknek az az identitásuk az, hogy kivel szeretnek szexelni. Na, az irigy ember esetében meg az a meghatározó, hogy kit utál azért, mert jobb nála.
Mindez persze nem jelenti azt, hogy a sikeres emberek között nincsenek valóban hitványak, de az általános irigykedés nem ennek tényleges felfedésére irányul.
És ha már itt tartunk, soha nem szabad elfelejtenünk, hogy volt már olyan rendszer, amely éppen arra épült, hogy kit kell utálni azért, mert van valami a birtokában, ami másoknak nincsen. A kommunizmus látszólag az egyenlőséget hirdette, de nem úgy, hogy arra buzdított, hogy mindenki dolgozzon jobban, haladja meg önmagát, legyen sikeres, versenyezzen, hanem arra, hogy aki sikeresebb, gazdagabb, műveltebb vagy tehetségesebb, esetleg szebb, azt el kell pusztítani, földönfutóvá kell tenni. És meg is tették.
A “kulák” – mint ismert – például az volt, aki kemény munkával felépített valamit, és ezért hirtelen ellenséggé vált. Nem azért, mert bűnözött vagy kizsákmányolt, hanem mert volt valamije, amit mások nem tudtak elérni. Az irigység ideológiai igazolást kapott: „a nép ellensége”.
Napjaink mentális problémái és személyiségzavarai egyébként nagyjából hasonlóak: Olyan ez kicsit, mint a klímakatasztrófa: nem biztos, hogy a mindig holnap bekövetkező biztos halált azzal lehet elkerülni, ha az ember festményeket önt le, meg leül az útra, hogy az emberek ne jussanak haza a családjukhoz. De ritkán vezet eredményre a földön fetrengés. Talán jobb irány lenne, ha a csillogó szemű fiatalok a felesleges energiájukat abba fektetnék, hogy tanulnak, kutatnak és feltalálják A megoldást. személy szerint nagyon örülnék végre olyan repülő autóknak, amik napfénnyel üzemelnek és tiszta vizet pufognak ki. Szóval a feladat adott lenne, de fetrengeni a földön valóban egyszerűbb.
De ez is valahol az irigységre vezethető vissza, hiszen az aktivisták általában – legyenek azok vegán aktivisták, zöldek, vagy magukat politikusnak képzelő sikertelenek füstgyertyával, esetleg hídfoglalók – irigyek arra, hogy másoknak a dolgok a normális mederben zajlanak, és mások épp nem velük és az ő mentális állapotukkal foglalkoznak.
Ami egyébként a legveszélyesebb az irigy, hitvány kommunistákban az, hogy nem boldogabbak attól, hogy ők maguk előrébb jutnak, hanem attól lesznek azok egy rövid időre, ha a másiknak szar. De tényleg csak egy rövid időre, mert az irigy ember egyébként soha nem nyer teljes megnyugvást, akkor sem, ha a másik elbukik. Mert a hiány belül marad. Vagyis aki irigy, az nem jobb világot akar, csak egyenlő nyomorúságot. Vagy éppen azt, hogy a másik rosszabbul éljen, és ne tudják felújítani a kórházakat. Mert azt reméli, hogy neki ettől jobb lesz.
Fotó: Hatlaczki Balázs/PS
