Óriásfarkas, dodó, dinoszauruszok, kommunizmus, avagy dolgok, amiket nem szabad újjáéleszteni
Sikeresen újjáélesztették az óriásfarkast (Aenocyon dirus) – jelentette be a dallasi székhelyű Colossal Biosciences biotechnológiai cég. Romulus és Remus a két első olyan élőlény, akiket a kihalásból visszahozott állatokként emlegetnek. Szuper hír, ugye? Hát igen, az eseményt mérföldkőnek nevezik a tudomány, a természetvédelem és az emberiség számára. Csakhogy az emberiség ezen szegletében mi nagyon jól tudjuk, hogy soha nem szerencsés olyan dolgokat, állatokat, ideológiákat újraéleszteni, amik valamiért már kihaltak vagy eltűntek – ez ugyanis valószínűleg jó okkal történt.
Ezt az állítást alátámasztja a régi nagy kedvencünk: a dodó. Amikor a holland hajósok a 17. században először megérkeztek Mauritiusra, a dodó nem félt az emberektől (mivel soha nem látott még ragadozót), így könnyű prédának számított. Az emberek egyszerűen levágták és megették őket. Amikor az ezredik dodót lőtte le az ember, a dodó még mindig nem értette, és barátsággal közeledett az emberhez, ami kedves dolog ugyan, de amint látjuk, nem túl szerencsés. Ahogy az sem, hogy bár nem tudott repülni, ezt rendszeresen megpróbálta, esetenként magas sziklákról. Valahogy úgy, mint amikor kiáll olyan dolgok mellett ideológiai okokból az ellenzék, amiket a magyarok zsigerből elutasítanak, de rájuk majd kicsit később térek ki. Türelem.
A dodó esete jól mutatja, hogy vannak olyan helyzetek, amikor egy adott élőlény eltűnése csak részben az élet kegyetlensége, esetenként evolúciós balfaszkodás is közrejátszhat, és van olyan is, amikor az Isten által teremtett világ egész egyszerűen nem tűr meg valamit, és az élettel összeegyeztethetetlen betegségként kezel egy jelenséget, aminek nem kellene léteznie. És már meg is érkeztünk ezzel a felütéssel a lényeghez: a kommunistákhoz.
Mondhatnánk, hogy mi és sokan mások megmondták, megmondtuk: ahogy a dinoszauruszokkal kapcsolatban is több film és könyv figyelmeztetni próbálja a naiv és nagyravágyó emberiséget, hogy nem érdemes őket újraéleszteni, akkor sem, ha erre egyébként képesek lennénk, úgy a történelemkönyvek rendre emlékeztetnek minket arra, hogy bizonyos gondolatok és ideológiák újra felfedezésével, kis módosításokkal történő újratervezésével nagyon rosszul járhatunk.
És lám, rosszul jártunk.
Mert csupán új nevet és új színt kapott az elmúlt évtizedekben az a rohadékság, ami bár történelmi próbák tucatjain bukott el, civilizációkat, nemzeteket, családokat és életeket döntött romba, mégis utat tört magának a jóemberkedés álcájába bújva, szivárványos zászlóval, kékhajú szörnyszülöttekkel, hogy megkeserítsék a mindennapjainkat. Vagy megakadályozzák, hogy munka után hazatérjünk a gyerekeinkhez.
Pedig már azt hittük – valahol jogosan –, hogy a mi fiainknak és lányainknak már nem kell majd megküzdenie a kommunistákkal. Tévedtünk.
Ne tévesszen meg minket, hogy a természetes élőhelyük most nem az ÁVH kínzókamrája, és most épp nem vesék leverésével, hanem az utcákon, a mindennapjaink megkeserítésével töltik az időt. A zsigeri gyűlölet irántunk, irántatok, a civilizációnk iránt viszont ugyanúgy jelen van, kiváló példa erre az, amit a Tisza Párt bevallottan képvisel: például amikor direkt azért dolgoznak, hogy az emberek rosszabb körülmények között éljenek és többet szenvedjenek a kórházakban.
És ahogy a raptorból sem lenne soha házi kedvenc, úgy a jelenlegi kalandvágyó kísérlet is bebizonyította, hogy hülyeség volt hagyni, hogy a történelem, az emberi evolúció rossz ötletei visszatérhessenek a mindennapjainkba.
És hogy miért lett így?
Közvetett módon ezt elmagyarázza nekünk ezt Mary Shelley Frankenstein című regénye – látszólag nem passzol ide, de mégis releváns – ami kiválóan tükrözi a korabeli tudományos érdeklődést is, különösen az elektromosság és az élet feltámasztásának lehetősége iránt. Akkoriban, a 18. század végén és 19. század elején Luigi Galvani és unokaöccse, Giovanni Aldini kísérleteztek állati (és emberi!) tetemeken. Felfedezték, hogy elektromos impulzusokkal izomrángásokat tudnak kiváltani – úgy tűnt, mintha életre kelne a halott test. Galvani békacombokkal kísérletezett: elektromos vezetékhez érintve megrándultak.
Aldini Londonban nyilvánosan demonstrálta, hogyan rángatózik egy kivégzett bűnöző teste elektromosság hatására. Sokan azt hitték, hogy tényleg visszahozható az életbe! Ebből lett a regényben Frankenstein, ami bár fikció, mégis tanulságos. Az efféle boszorkányság csak szörnyszülötteket gyárthat.
De visszatérve a valósághoz: szóval minden tiszteletem a tudományé, és értem, hogy aki mer, az nyer, meg hasonlók, de be kell látnunk, hogy a történelem és a természet egyaránt tanítani akarnak: ami eltűnt, gyakran azért tűnt el, mert nem volt helye a jövőben. Aki pedig feltámasztja, az nemcsak biológiai vagy ideológiai kockázatot vállal – hanem ontológiait is.
Valamint az is kiderült, hogy ha élőlényeket vagy eszméket hozunk vissza pusztán azért, mert megtehetjük, akkor nem teremtők vagyunk, hanem feledékeny idióták, akik csak körbe-körbe futkorásznak egy domboldalban, amíg el nem fáradnak.
Szóval ne legyünk olyanok, mint a dodó, és ne csináljunk Frankeinsteint, és a raptorok amúgy veszélyesek. Vagy valami ilyesmi lehetne a konklúzió. De ezt mindenki döntse el maga.
Fotó: PS-montázs
