A világnak el kellene mennie nyaralni

Izrael végül is úgy atomhatalom, hogy ezzel nem szokott villogni, de azért ezt a tényt számos ellensége azért nagyon is számon tartja, Irán pedig még csak egy piszkos bombára jó, de a vezetői nagyon szeretnének elrettentő képesség dolgában Izrael szintjére kerülni. Mindenesetre Izrael és Irán háborúja szép nagy területet tehet lakhatatlanná a Földön, ha valami nem az izraeliek tervei szerint sül el.

Ahogy a covidos beszoktatás során rájött a szabadsághoz szokott nyugati ember, hogy végül is mindent meg lehet szokni, ha a kormány elég szépen kéri, így döbbenünk rá arra is, hogy az egyeseknél feltűnő háborús lelkesedést, riadalmat, rettegést, kinél mit, hamarosan követi a háborús megszokás és unalom, feltéve ha az ember nem pont egy olyan országban lakik, amelyet éppen bombáznak. Mindig rácsodálkozom arra, hogyan szorul ki a befogadás horizontjáról egy régebbi hír, no nem azért, mert a hatása vagy az általa megénekelt veszélyek elmúltak volna, hanem mert az emberek egyszerűen megszokják, megunják a dolgot, aztán, ahogy minden mást is ami közvetlenül nem érinti őket, ráhagyják ezeket a politikusokra.

Ez elvileg így van rendjén, de mintha a politikusok nem bírnának ezzel a teherrel. A világ elég pocsék állapotban van, válsággóc válsággócot ér, az embernek nagyon kell törnie a fejét, ha megoldott problémát akar találni, amellyel egy kis optimizmust akar csepegtetni magába. Tényleg, tud valaki egy megoldott nagy problémát? A legutóbbi generális problémánkat, a klímaváltozást úgy felejtettük el, mintha nem lenne még meg a maga teljességében, sőt most az, hogy Gréta, az ügy ocsmányra és kifejezetten irritálóra tervezett kabalafigurája átnyergelt a palesztin-izraeli viszályra, természetesen pártosan, a palesztin oldalon, nehogy valahogy az elfogulatlanság vágya érje, még kétségesebbé tette az egész klímaügyet.

Gréta sohasem volt egy kellemes ember, de ahogy felnőtt lett, a fiatalság eddig is nehezen felfedezhető bája teljesen eltűnt az arcáról, a stílusa viszont a régi, úgyhogy erősen kétlem, használ-e bármit a palesztin ügynek a felbukkanása.

Valahogy az Európai Unió is válság üzemmódban van, katatón módon újabb sikertelen szankciócsomagokat fogad el az oroszok ellen, rendszerszerűen csesztet minket (erre sajnos nincs jobb szó), ugyanis másnak nem lehet nevezni azt a kisstílű vacakolást, amellyel egy szuverén ország belügyeibe, gazdaságába, társadalompolitikájába avatkozik be a brüsszeli bürokrácia és az a pár száz rendkívül hülye ember akikből az Európai Parlamentben a többség összeáll. De mondjuk miután éppen jóval több mint 20 milliárd dollárunkkal sétálnak éppen el, ezt simán lehet rablásnak is nevezni. De ezt is megszoktuk.

De ami mellett nem lehet elmenni, hogy megint megfizethetetlen a lángos a Balatonon. Mi várjuk, hogy ez a hír az ellenzéki sajtóban június elején felbukkanjon, fel is bukkan, a drámai hangszerelések teljes skáláját felvonultatva, mi pedig konstatáljuk a tényt, az ellenzéki újságírók csipázzák a sajtos-tejfölöst, meg persze a különleges tájidegen változatokat is, amelyek a hozzáadott kaviár és kagyló, meg aranypor miatt rettenetesen drágák. Hogy aztán megírják, hogy az egész nyaralásra költött pénzük elment két lángosra. Tapolcán, a Fő utca felett 1400 forintért lehet nagyon finom sajtos-tejfölös lángost enni, igaz még a helyi tóhoz sincs közel, dehát ugye vagy a Balaton-part vagy az olcsó lángos, láthatólag a kettő nem megy együtt.

A lángos a nyaralás egyik szimbóluma és, hogy fájjon, megemlítem, hogy a kétezer forintos fizetések idején, a múlt század hetvenes éveiben, 3 forint és 20 fillérért lehetett lángost enni, az akkori nehéz időkben a feltét csak a fokhagymás kence volt, illetve akkor a párt sajtója írta meg, hogy drága, mert a lángost “maszekok” sütötték, akik akkor az osztályellenség kényszerűen elviselt képviselői voltak, akik nem a nép tulajdonolta állami vállalatok keretében, hanem saját vállalkozásban csinálták a lángost.

Az a lényeg, hogy aki ügyes, már ha ezt pozitív tulajdonságnak tekintjük, az bármikor és bármitől rosszul tudja érezni magát, sőt mintha a világ is erre törekedne, hogy senki se tudjon elmenni nyaralni a saját életéből, mindenki vigye magával az összes rohadt aggodalmát, amivel az elmúlt 25 évben rosszkedvű embertársai megkínálták akár személyesen, akár a nyilvánosságban.

Pedig a nyaralásnak pont ez a lényege, még a vérnyomásunk is lemegy, hogy elengedjük a görcseinket, nem rakétázzuk a másikat, nem azzal kelünk, hogy mivel bosszantjuk ma majd azokat, akiket, nyilván jó okkal nagyon nem szeretünk. Szerintem bő két hetet a klímakatasztrófa is kibír, ő is elmehet pihenni, a gyermekei az aszály és a hőség is, a kirívóan alacsony meggy termés, illetve a közel-keleti helyzet is. Ne csak mi menjünk nyaralni, hanem engedjük el szabira azokat is akiket nem szeretünk, sőt akiket utálunk, hátha szerethetőbben jönnek vissza. A tűzszünet is egy ilyen szabadság, még az EP jogállamiságba belebődült képviselői is elmennek nyaralni, habár róluk nehezen képzelhető el, hogy kedvesebben jönnek vissza.

Örök vita ez negyven felett, hogy a világ mindig ilyen őrült hely volt, vagy csak azért szebbek az emlékeink, mert fiatalon az ember még inkább a másik nemmel volt elfoglalva és nem például a palesztin üggyel. De jobb ezt nem firtatni, mert ugye az előbbi mondatommal egyből beszóltam a Pride törzsközönségének és az összes ifjú tüntetőnek is. Pedig nekik van a legnagyobb szükségük egy hosszabb kikapcsolódásra.