Miért nem tudja Trump rávenni a békére Putyint?

Mi meg megint elfelejtettük kicsit a szomszédunkban dúló háborút, miért is foglalkoznánk Putyinnal, amikor aszály van, aztán hatalmas viharok pusztítottak, megy a szokásos iszapbirkózás az EU-ban, Magyar Péter mindennap csinál valami látványos ostobaságot, a fővárosi közgyűlés továbbra is üzemképtelen a Tisza Párt miatt, és Dobrev Klára plakátokkal van tele az ország. A pride-os táncikálását semmiképpen ne nézzék meg, ha eddig megúszták, poszttraumás szindrómát okoz, mint egy tömegbaleset első sorból való megtekintése.

Szóval el vagyunk foglalva a saját kis problémáinkkal, a hétvégi balatoni forgalmi dugókkal, és most, hogy teljesen egyértelműen kiderült, a magyarok nagyon jelentős többsége nem akar egy Unióban lenni az ukránokkal, azért elgondolkozhatunk azon, miért is nem akar összejönni Trumpnak ez a béke!

Putyin még többet akar kihozni ebből a helyzetből

A kellemetlen válasz az, hogy az oroszok úgy gondolják nyerésben vannak, olyan jól teljesülnek a katonai céljaik, hogy azokat nem érdemes politikai alkukkal kockára tenni. Eddig ugyanis nincsenek jó tapasztalataik a nyugattal való megegyezésről, szeretett szövetségeseink ugyanis eddig igazából egyetlen megállapodást sem tartották be, amit az 1991 utáni Oroszországgal kötöttek. A gyengeelméjűek kedvéért ideírom, hogy az előbbi mondat nem jelenti azt, hogy az oroszok bármilyen szerződést betartottak volna, vagy be akartak volna tartani rendesen, csupán csak arról van szó, hogy az oroszok azt remélték, sikerült a saját vörös vonalaikat a nyugatiak fejébe verni.

Hát nem sikerült, ha a nyugat nem akart háborút Oroszországgal, akkor nem sikerült elintéznie a dolgot. De ha az okosok meg tudták, hogy az oroszok végül támadni fognak, akkor például a “demokratikus” európai országok miért nem méltóztattak fegyverkezni az elmúlt bő húsz évben? Azóta ébredeznek ugyanis az oroszok. És volt nagyon komolynak szánt NATO-orosz partnerség, virágzó, voltak mindkét félnek nagyon kedvező gazdasági kapcsolatok és rengeteg párbeszéd és bizalomerősítés.

Az elmúlt három év ellenére még mindig vannak olyan emberek nyugaton, sőt a teljes liberális politikai elit ilyen, aki teljesen pirulás mentes arccal képes belemondani a kamerába, hogy Ukrajna az ukránoké. Aki bármit is megértett a világunk történelméből az pontosan tudja, hogy Ukrajna csak úgy lehet független ország, hogyha az oroszok nem érzik fenyegetőnek magukra nézve ezt a “függetlenséget”. Ukrajna nyugati katonai, gazdasági és politikai elköteleződése pedig számukra a lehető legerősebb egzisztenciális fenyegetés.

Ezt úgy tűnik az új republikánus adminisztráció sem veszi eléggé komolyan. Trump őszintén békét akar, de láthatólag nem érti az orosz álláspontot és Putyint. Putyin, mint bármelyik orosz cár Napóleon óta, arra vágyik, hogy a nagybetűs Nyugat létezőnek ismerje le az orosz birodalmat és olyan erősnek ismerje el az orosz birodalmat, mint amilyennek az oroszok magukat megítélik. Putyinnak legalább annyit számít a presztízs, mint Trumpnak. Az amerikaiak az ukrán nyomulásukkal azt üzenték az oroszoknak, hogy gyakorlatilag a saját birodalmatok területén ütünk ki titeket. És nem hajlandóak belátni, hogy pont ez az arrogancia volt az, ami miatt Putyin nem hátrálhat. Az orosz birodalmiságot szereti az orosz nép és hajlandó harcolni is érte. Az oroszok ezt az egészet úgy élik meg, hogy régi ellenségük, a NATO ellen vívnak honvédő háborút és ezt a harcot úgyis vívják meg, mint egy védekező háborút. Annak a drámaisága, ahogy lassan, nagyon lassan, de biztosan szorítják vissza a nyugati fegyverekkel harcoló ukránokat, az az orosz népléleknek pszichológiailag nagyon is megfelelő módszer, egyszerre adja meg a győzelem és a hatalmas erőfeszítés élményét az orosz katonának és hátországnak.

Trumpék azt nem értették meg, hogy az oroszok a győzelem katarzisáért harcolnak, ez már nem birodalmi terjeszkedés, geopolitika, hanem ez már az orosz birodalom visszatérése. Trumpnak már nem Oroszországgal kell megegyeznie, hanem a mindenkori orosz birodalommal. Az amerikaiak sohasem értették a keleti kultúrákban nagyon fontos gesztuspolitizálás lényegét. A tiszteletnek és a gesztusok mögött meghúzódó érzelmeknek pedig valódinak kell lennie, még akkor is, ha a gesztus tevője tulajdonképpen a jobbik meggyőződése ellenére érez így. A fene akarja nagy és erős vezetőnek látni Putyint, de ha sikeresen akarsz vele egyezkedni, akkor neked magadnak is annak kell érezned.

Trump az amerikai belpolitikai színházban sikeres, mert nagyon amerikai, és az USA-nál sokkal gyengébb országokkal szemben is nagyon hatékony tud lenni, mert kiszámíthatatlan, de azt mindenki tudja, hogy végül is meg lehet vele egyezni. De az csak remélhetik, hogy amikor 200 százalékos vámokkal vagy katonai és egyéb nyomásgyakorlási eszközökkel fenyegetőzik, akkor azt nem gondolja komolyan. Trumpnak sokkal szélesebb repertoárja van, mint elődeinek, mert tényleg mondhat bármikor bármit és sohasem lehet tudni, hogy mi lesz az egyezkedés vége.

De az oroszok egyenrangú félnek gondolják magukat és Putyin sokkal kevésbé impulzív politikus, mint Trump. Elbeszélget az elnökkel, de nem érzi úgy, hogy neki sürgős lenne. És ezt érezteti is, ami az eredménycentrikus Trumpnak nagyon kényelmetlen lehet. Az amerikai belpolitikában napi sikerekre van szükség, Putyinnak pedig ilyen problémája nincs, és helyén tudja kezelni Trump erős mondatait. 

Trumpnak és az amerikaiaknak túl kell lépni a saját árnyékukon, ha ki akarják szedni az oroszokat a kínaiak öleléséből, mert ahhoz legalább formailag egyenrangú katonai szuperhatalomnak kell elismerniük Oroszországot, legalább formálisan, annak minden következményével együtt. Az oroszok meg eleve nem tudnak túllépni a saját árnyékukon, persze az is igaz, hogy nem is akarnak és ezt belemondják az amerikaiak arcába. Továbbra is Trump kezében a lehetőség, hogy békét csináljon, de már látszik, hogy nem jól látott hozzá.