Sorban rúgják ki a cégek, szervezetek, egyetemek, iskolák azokat az idiótákat, akik ünnepelték Charlie Kirk halálát a közösségi médiában
Fotó: Lindsey Wasson
1975. november 20-án meghalt Francisco Franco, Spanyolország diktátora. Ezt talán november 21-én mondták be az akkori televízióban a hírekben. A hírolvasó szövegében szerepelt nagyjából a következő félmondat: “…akinek halálát emberek milliói várták szerte Európában.” Mindez onnan jutott eszembe, hogy a közösségi médiából úgy tűnik, rengeteg amerikai várta és kívánta Charlie Kirk halálát.
Akkor dédnagyanyámmal együtt hallgattuk a híreket, aki abbahagyta azt, amit csinált és a következőket mondta: “nem volt jó ember, de egy hívő ember, egy katolikus nem kívánja és nem várja egy másik ember halálát.” Ez akkor többet jelentett, a kommunisták voltak akkor is a nem hívők, akikről sejthette az ember, hogy ők várták Franco halálát. És most újra pontosan tudjuk kik azok, akik még csöndben maradni sem tudtak Charlie Kirk meggyilkolása után.
Charlie Kirk csak beszélgetni akart azokkal, akik nem értettek egyet vele
Van amiről nem kell többet mondani, dédnagyanyám jó ember volt, ilyen kérdésekben a mondatai azonnal „beépültek” a személyiségembe. Más halálának kívánása nagyon vékony jég, nem is azért, mert az indulatot tettek követik, hiszen ha így lenne, már rég kihaltunk volna, hanem azért, mert ha az ilyen vágyak állandóvá válnak, akkor meg is mérgezik a személyiséget.
Arról nem is beszélve, mennyire mély problémát jelez az, ha valaki nem olyasvalakire haragszik így, aki személyesen teszi tönkre az életét, hanem olyanra, akire csak kivetíti a saját nyomorúságát, akivel nem ért egyet a politikában.
Franco nem volt jó ember, még csak azt sem mondom, hogy lehet árnyalni a róla kialakult képet, még csak azzal sem, hogy olyan kommunistát egyetlen egyet sem öletett meg, aki nem érdemelte meg a kölcsönösség alapján ezt a büntetést. A spanyol polgárháború ugyanis egyszerre jelentette a bolsevik és a náci terror tombolását, Franko rendszere hiába volt „csak fasiszta”, a spanyol társadalmon belül máig látszanak a megbocsáthatatlan bűnök miatt fennmaradt törésvonalak. És a spanyol baloldal máig törleszt a polgárháborús vereségért. Ami persze valahol érthető, de nehezen érti az ember, hogy akkor miért csodálkoznak a másik oldal reakcióin. Nem mintha számítana, a spanyolok egy polgárháború és 35 évnyi diktatúra, illetve 50 év demokrácia után tartanak ugyanott, ahol most az állítólag mindig demokratikus angolok és franciák. És most már a németek is mindig demokraták voltak.
Charlie Kirk meggyilkolása után jelentős számú olyan poszt jelent meg az amerikai közösségi médiában, amelyekben látványosan liberális személyek ünnepelték a halálát, illetve jó pár olyan felvétel is nyilvánosságra került, amelyekben hol a felvétel tudatában, hol véletlenül, liberális felebarátaink örömüket fejezik ki tévéstúdiókban vagy a kulisszák mögött a történtek kapcsán.
Két kifejezetten meglepő hullám is elindult ennek következtében. A normális liberálisok, demokrata szavazók, sok esetben Charlie Kirk dedikált politikai ellenfelei fejezték ki megdöbbenésüket és felháborodásukat a liberális elvbarátaik viselkedése miatt. De ami ennél is jelentősebb, egyetemek, cégek, szervezetek, iskolák vezetői kezdték posztolgatni azt, hogy eltávolították azonnali hatállyal azokat a munkavállalóikat, orvost, dékán-helyettest, tanárokat, légitársasági dolgozókat, akik ünnepelték Charlie Kirk halálát. Most már ott tartunk, hogy a közösségi média a kirúgásokat reagálja le. A kedvenc kommentem valami olyasmit mond, hogy ha a szólásszabadságot lehet agyonlövéssel büntetni, akkor a gyilkosság ünneplését is lehet kirúgással szankcionálni.
Látható, hogy a liberálisok által idáig elnyomott amerikaiak milyen őszinte felszabadultsággal mondják ki, hogy „ezek a liberális értékek” nem az ő értékeik, nem a cégük értékei és szinte kéjjel rugdalják ki a szóban forgó radikális liberálisokat. Akik egyébként döbbenetesen sokan vannak, ahhoz képest, hogy egy normális világban gyakorlatilag lehetetlen lenne őket megkülönböztetni a náciktól vagy a bolsevistáktól. És rengeteg közöttük az agymosott egyetemista fiatal, aki nem is tartja embernek a nem liberálisokat. Erre akkor döbbenhetünk rá a legjobban, hogy megnézzük (rengeteg ilyen videó van), hogy spontán hogyan reagálnak a merénylet hírére, illetve miket mondanak, amikor már a halálhír megerősítése után véletlenszerűen kérdezgetik őket, például egy egyetem területén belül.
Egyébként még a Facebookra is lehet hagyatkozni ebben a kérdésben, az örömködő videókat nem merték letiltani, hiszen a legpreferáltabb társadalmi csoportból érkeztek, aztán meg már mindegy is volt. Az pedig egyenesen megható, hogy hány fekete véleményvezér, illetve nem politizáló influenszer fordult ebben az ügyben radikálisan szembe a mainstream liberálisokkal. Amerikának nagyon elege van a liberális szélsőségesekből és a demokratákból is, akik most nagyon nagy bajban vannak, hiszen szinte a teljes aktivistarétegük az itt és most lejáratódott radikális liberálisok közül kerül ki.
Soha nem lehet igazán jelen időben tetten érni egy igazi nagy trendfordulót, de nagyon is lehetséges, hogy a woke, a BLM, az LMBTQ+ most bukik meg igazán, most kapja meg a konzervatív forradalom azt a társadalmi támogatást, amire szüksége van a győzelemhez. Ráadásul Charlie Kirk meggyilkolásából ügy lett a nyugati világban mindenütt, világossá vált, hogy a woke liberalizmus most olvad egybe végleg a náci és a bolsevik pszichopatológiának megfelelően az erőszakkal és a gyilkolással. Ha rossz emlékű XX. század megtanított bennünket valamire, akkor az az, hogy amikor egy propagandának sikerül az emberek egy részénél elérni, hogy azok ne tekintsenek embernek más embercsoportokat, akkor van vége a világnak.
Ne felejtsük el, sok ezer liberális (közöttük megdöbbentően sok a feminizmus valamelyik hullámába belepistult boldogtalan nő) fejezte ki, miszerint ő büszke is arra, hogy nem tekinti embernek Charlie Kirk-öt, a konzervatívokat, a Trump-szavazókat.
A magyarországi liberálisok az amerikai liberálisokhoz hasonló tombolását elnézve, nekünk is komoly következtetéseket kell levonnunk a történtekből. Nagyon komolyan kell vennünk az uszítást. Ki kell mondani, a radikális liberalizmus pszichiátriai betegség, valóságellenes, destruktív erő, amely pontosan annyira erőszakra hajlamos, mint a nácizmus és a bolsevizmus-kommunizmus. Ugyanaz az embertípus is leli örömét benne, mint aki a nyilas-ávós szubkultúrában.
Megbocsátás nélkül nincs béke, de egy társadalomnak nagyon világos határt kell húznia a megbocsátható és a megbocsáthatatlan közé, főleg ha az utóbbi nyilvánvalóan dühöngő elmebajként és tömegjelenségként bukkan fel.
