Magyargyűlölet szakmányban
Fotó: Matt Dunham
,,Magyar vagyok. Legszebb ország hazám Az öt világrész nagy területén. Egy kis világ maga. Nincs annyi szám, Ahány a szépség gazdag kebelén...”- vallotta Petőfi Sándor 1847-ben, amikor már Európában mozgolódtak a zsarnokság ellen a szabadság hírvivői. A költő türelmetlen, hogy Magyarországon még nem érződik a forradalom előszele, emiatt meg is jegyzi kicsit megrovóan hogy „,,. Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok! Itt minálunk nem is hajnallik még, Holott máshol már a nap úgy ragyog. De semmi kincsért s hírért a világon El nem hagynám én szülőföldemet, Mert szeretem, hőn szeretem, imádom Gyalázatában is nemzetemet!”
Akkor még a XIX. század legnagyobb magyar költője, Petőfi sem tudhatta, hogy a lengyelek, az olaszok, a bécsiek felkelése után, Európa legnagyobb forradalmát, szabadság küzdelmét hozza meg majd, a magyarokét, akik a legtovább harcoltak a zsarnoki elnyomás ellen. Későbbi versei persze már nem a szégyenről szólnak, hanem a hősies harcokról, bátor honvédekről. Két nagyhatalom kellett – Habsburgok és az orosz cár ármádiája –, hogy leverjék a forradalmunkat.
Magyarok vagyunk
A hazaszeretet másik nagy vallomás tevője már a XX. század vérzivataros évtizedeit idézi, csaknem száz évvel később Radnóti Miklós.
Nem tudhatom...-írja 1944-ben a költő, aki valahol Szerbiában munkaszolgálatos.
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok.
Nemzetünk mindkét költője bár különböző utat járt be, mégis sorsuk közös, tragikus véget ért. Petőfi Sándor a hazáért, a magyarságért, a szabadságért halt meg Segesvárnál egy orosz-kozák roham közben, míg Radnóti Miklós, a humanista, szülőföldjét mélyen szerető költő halálát az embertelen, embert pusztító, kegyetlen, ordas eszmeiség okozta. Soha nem merült fel kétely a két költőben, hogy hazájukat, magyarságukat bármilyen ok miatt megtagadnák.
Ezért csodálkozom olykor, hogy tehetséges, jó nevű magyar költők, művészek a nemzetük ellen fordulnak. Unásig idézett Spiró György verse a Jönnek.
Jönnek a dúlt-keblü mélymagyarok megint,
füzfapoéták, füzfarajongók, jönnek a szarból,
csönd van. Senki se pisszen. Alantról
kevéske hűlt költő csontujja int.
Ó, ha gyilkolni szabadna újra,
csámcsogva, hersegve szívnák a vért -
miért is? ki tudja. Trianonért? -
mered pár utcanév pici csontujja.
Ez olyan klima: itt folyton beborul,
ez rendben van, de szégyen, szégyen, szégyen,
hogy mindenki kussol, hogy mindenki fél,
és nekünk kell jönnünk, pár csenevésznek,
hogy bebizonyítsuk:
nemcsak a szemetek tudnak magyarul.
– írja Spiró 1987-ben, a Mozgó Világban.
Vajon mi indíthatta a szerzőt, a Csirkefej, Az imposztor és számos mű íróját erre a gyűlölet özönre. Mi bánthatta meg őt, hogy a magyarság több évszázados honvédelmi harcait, elesett, meggyilkolt magyar hőseinket, politikusainkat – Árpád fejedelem, Balassi Bálint, Hunyadi János, Zrínyi Miklós, Petőfi Sándor, Batthyány Lajos,Tisza István, Bethlen István, kivégzett ötvenhatos forradalmárok...hosszú a sor – semmibe vegye, megtagadja és semmibe vegye a több mint ezer éves Történelmi Magyarországot és annak szétdarabolását. Mi lett volna az elszakított országrészek magyarjaival, ha nem kapták volna a kettős állampolgárságot és azt a gazdasági, kulturális törődést, ami a megmaradásukat célozza. Mi lett volna? Mennyi sértettség gyűlhetett össze az íróban, hogy gúnyolódik Trianonon, a szar, dúlt-keblű magyarokról, akik nem tettek mást, mint hazájukat védték. Eszembe jutott még József Attila 1922-ben írott verse, a Nem! Nem! Soha!,- Magyarország kétharmadának elrablásáról. Gondolom még Spiró sem merné fűzfapoétának, fűzfarajongónak nevezni József Attilát, aki nem akart lemondani az ezer éves Magyarországról:
Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége
Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke!
Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!
Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!
...
Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem,
Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen,
Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át:
Nem engedjük soha! soha Árpád honát!
Az akkor még fiatal költő József Attila a későbbiek során se jutott el odáig, akár jogos elkeseredésében, hogy magyar nemzetét, a magyarokat lenézze, az utálat tárgyává tegye. Úgy látszik a neoliberalizmus, a nemzetköziség, a globalizmus számos huszadik századi írónkat megfertőzte, ami magyarságuk megtagadásával járt, a magyar hagyományok elvetésével. Itt van például Esterházy Péter, Egy kékharisnya feljegyzéseiből (Magvető Könyvkiadó 1994.) írása a magyarságáról:
,,Magyar vagyok. Mit érdekel engem a magyarság maga. - Mi a magyar? Nem érdekel, fütyülök rá. Ha valami nem érdekel, az az, hogy mi a magyar. Amiképpen az sem izgat, mi az olasz, mi a francia. Italo Calvino izgat és Pascal. Bethlen Miklós és Kurtág György. Varga Zoli (Ferencvárosi Torna Club) és az Oszoly sziklája. És így tovább. Aki senki, az nem magyar, az semmilyen. Csak aki valaki, az lehet (tud lenni) magyar. Előbb van az én, azután a mi, s nem nárcizmusból, hanem mert én nélkül nincsen mi…”
Mi volt a baja gróf Esterházynak a magyarsággal, a magyarságával, e történelmi névvel, akiknek többsége sokat tett a nemzetért? Nem értem. A régi úri világot, az arisztokráciát megvetette, kigúnyolta, leleplezte apján keresztül– nem is hordta a grófi címet-, így bekerült a balliberális, a posztmodern szűk világába. Ünnepelte a belpesti értelmiség és a ’68-asok nemzedéke Nyugaton is. Nem Esterházy tehetségét, művészi erejét, nyelvi bravúrjait kérdőjelezném meg, mert arról nincs mit mondanom. De lehet-e valaki nagy magyar, koszorús költő, író, akár ünnepelt művész is, ha lesajnálja, megveti a népét és sodródik a nyugati piszivel? Aztán Esterházy még tovább ment:
,,...Nem vagyunk nagyok, kicsik vagyunk. Ez nem önlebecsülés, még csak nem is önkritika, ez így van. Kicsi, fantasztikus és jelentéktelen ország vagyunk. Ezt megérteni és feldolgozni létfontosságú érdekünk. Egy megértett kicsiségből sok jó származnék a méltóságunktól kezdve a külpolitikai gesztusokig. Az önsajnálat helyett a fájdalomra lehetnénk fogékonyak. Testvériség, szolidaritás, közösségvállalás.”
Sajnos Esterházy is azt sulykolja, hogy kicsik vagyunk, merjünk kicsik lenni, mint ahogy mondta a kommunista-szocialista volt MSZP-s elnök, Kovács Laci bácsi, és Gyurcsány Ferenc, a szemkilövető. Mintha Esterházy, az író nem élt volna a Rákosi-és Kádár korszakban, mintha nem szenvedte volna meg a családja a kifosztás, a beszervezés, a besúgás aljas, embert megalázó világát. Amiről elemzően, nagy hatásfokkal írt is. Valamit nem értek. Ezek szerint a magyar gyalázás, a magyar gyűlölet belépő, útlevél a nyugati woke mindent tagadó világába? Ennyire kifizetődő lett volna?
Aztán itt van az új magyar irodalmi Nobel-díjas Krasznahorkai László, akinek munkásságához tartozik a magyarsághoz való viszonya. Fontosnak tartja megtagadni magyarságát. Évtizedek óta külföldön él. Ő nem érzi fájdalomnak a szülőföld távollétét. Bezzeg Bornemissza Péter a haza elhagyását Siralmas énnéköm...-nek nevezi (1553-1556). ,
,Siralmas énnéköm tetűled elválnom,/ Áldott Magyarország, tőled eltávoznom./ Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom…”
Aztán mit szóljon Wass Albert, aki nem önként, hanem kényszerből hagyta el Erdélyt és Magyarországot. A Hontalanság hitvallása versében ezt írja:
,,Hontalan vagyok,/ mert vallom, hogy a gondolat szabad, mert hazám ott van a Kárpátok alatt/ és népem a magyar…”
A huszadik század legnagyobb magyar polgári írója, a hazájából elűzött Márai Sándor szenved, hogy nem lehet itthon. Nosztalgia versében így ír 1961-ben:
Ülök a padon, nézem az eget.
A Central Park nem a Margitsziget.
Milyen szép az élet, – kapok, amit kérek.
Milyen furcsa íze van itt a kenyérnek.
Micsoda házak és micsoda utak!
Vajon, hogy hívják most a Károly körutat?
Micsoda nép! – az iramot bírják.
Vajon ki ápolja szegény Mama sírját?
Izzik a levegő, a Nap ragyog.
Szent Isten! – hol vagyok?
Az ember bőre borsódzik, ahogyan a véreiről, szűkebb pátriájáról ír, ilyenkor a nagy bujdosókra Rákóczi Ferencre és Kossuth Lajosra gondol az ember. Márai az idegenben sem tagadta meg magyarságát. Nagyon szenvedett. De addig nem volt hajlandó hazajönni Magyarországra, amíg a megszálló szovjet csapatok a szülőhazájába vannak. Nem láthatta többé a Mikó utcát, a Rudas gőzfürdőt. Neki számított az otthon. Idegenben, San Diegóban halt meg 1989-ben. Úgy látszik másoknak manapság jó üzlet belerúgni a magyarba. Jó üzlet továbbra is a kisebbségi érzést erősíteni a magyarokban, megfosztani identitásától.
Térjünk vissza Krasznahorkaira az új Nobel-díjasunkra, aki nemcsak műveivel került a címlapokra. Miután átvette a Kulturhuset Nemzetközi Irodalmi Díjat, a Svenska Dagbladet nevű lapnak adott interjúban gyakorlatilag szemétládának nevezte a magyarokat. Az író személyeskedett, egyoldalúan politizált, mindenfelé üzent:
...Most Orbán és társai dicsőségesnek mondják a történelmünket. Ez több mint nevetséges. A magyar történelem csak vereségekből áll
– mondta még idén februárban az író. A gyalázatos, magyarellenes interjúról a PestiSrácok.hu is beszámolt. Abban Krasznahorkai úgy fogalmazott:
Trianon egy párizsi kastély volt, ahol a békeszerződést aláírták, semmi más. Ennyire műveletlenek ma az emberek. Ma Magyarországon már nincs remény, és ez nem csak az Orbán-rezsim miatt van, hanem az ilyen emberek miatt is. A probléma nemcsak politikai, hanem társadalmi is. Ez egy elveszett generáció. A demokrácia nagyon törékeny, hatalmas a jogfosztott, tanulatlan tömeg, és nagyon sok a szemétláda. Egy teli vasúti kocsiban elég, ha egy neonáci van. Tehát ilyenek vagyunk, tanulatlan, műveletlen tömeg, elveszett generáció, egyszerűen szemétládák.
Ezt egy szemellenzős, a gyűlölettől elvakult ember mondja. Az neonácizik, aki valójában a neobolsik malmára hajtja a vizet. Azt utálja, címkézi, aki az elmúlt évtizedekben csak épített, vagy akik építettek. Úgy látszik a nobeles számára a rombolók tábora a menő. Sőt hazudik is. Azt állítani, hogy a magyar történelem csak vereségekből áll, az vagy nem ismeri a magyar történelmet- amit kétlek- vagy annyira gyűlöli fajtáját, akiknek nyelvéből él, ami megbocsáthatatlan. Hozzam fel nagy győzelmeinket, mint a pozsonyi csatát (907), árpád-házi királyaink győzelmes honvédő háborúit, vagy Anjou Károly, Nagy Lajos király győztes csatáit, amikor három tenger mosta a magyar birodalmat. Netán nem győztek számtalanszor a Hunyadiak, János és Mátyás? Nem beszélve a Zrínyiekről, Rákócziról, az 1848-49-es forradalomról és szabadságharcról, 1956-ról, azokról az élet-halál harcokról, ahol tényleges részgyőzelmeink voltak és végül csak a túlerő tudta legyőzni a magyarságot. Erre lehet azt mondani, hogy mi mindig csak vereséget szenvedtünk és az erkölcsi győzelem semmi? Igen, vannak köztünk, a magyarok között is, akik kéjelegnek azon, hogy e különlegesen nagy kultúrájú, büszke népet, mint a magyart rendre kifosztanak, s el akarják venni a szabadságát. Valószínű azok nem magyarok. Legalábbis szívükben, lelkükben nem.
Ezért érdekes ez a Nobel-bizottság, amely az utóbbi időkben sorra politikai döntéseket hoz. Mintha csak azoknak adnának a kultúrában díjakat, akik belesimultak a liberális fősodorba, a nemzetüket, országukat gyűlölők táborába s akik rajongói lettek a Nyílt Társadalomnak, az NGO-k, úgynevezett civilszervezetek tevékenységének. Ezek a szervezetek, amelyeknek a feladata a parlamentáris demokrácia, a nemzeti szuverenitás szétverése, hogy utat nyisson egy nemzetközi háttérhatalom uralmának.
Tehát Konrád Györgyök, Nádas Péterek, Spirók, Esterházyak, Krasznahorkaiak, Heller Ágnesek sohasem lesznek a mi világunk. Tehetségüket nem a nemzetük javára fordították, hanem tőlünk idegen érdekeket szolgáltak egy olyan neomarxista, pénzhatalmi világot, amelyet egyszer már megismertünk: a rabságban élő megalázottak, megnyomorítottak világát, amely út a semmibe vezet. A hatalomért – nem a népért-hajlandóak akár a szélsőballal vagy a szélsőjobbal is szövetséget kötni. Szentmihályi Szabó Péter költő megkeseredve így látta 1996-ban a rendszerváltás hajnalán a visszatért kommunisták, szélső liberálisok (MSZP, SZDSZ) világát:
Hóhéroddal ne alkudozz,
kirablódnál ne tiltakozz,
majd eltakar a pesti kosz,
megszoktad már, megszökni rossz.
Nyugodj meg hát, Petőfi népe,
És térdre, magyar, térdre, térdre!
Ha ilyenekre hallgatunk, ilyenek vezetnek bennünket, akkor térdre kényszerítenének mindannyiunkat. Ezt akarjuk?
