Rekviem egy magyar Nobel-díjért
Sokat morfondíroztam azon, hogy tekintsem-e magyarnak azokat az embereket, akik maguk vallják önként azt, hogy ők "nem magyarok". Akkor sem tudok rájuk büszke lenni, ha nevük mellett a "Hungary" szó szerepel egy nívós nemzetközi díjkiosztón. Ahogyan a néhai Kertész Imre, úgy Krasznahorkai László is önként vonta ki magát a hazaszeretet fogalmából.
Ünnepel Magyarország. Krasznahorkai László irodalmi Nobel-díjat kapott, a legnívósabb elismerést, amit egy író kaphat. Záporoznak a „Magyarország büszkesége”-kiírások a Facebook-on, Orbán Viktor miniszterelnöktől kezdve Magyar Péterig gyakorlatilag mindenki erről magyar sikerként beszél.
Én nem tudok. Felejtsük el, hogy Krasznahorkai kerek-perec kijelentette, egyáltalán nem büszke a magyarságára?
„Képtelen vagyok büszke lenni, hogy bolondok közé születtem, és hogy bolondok között éltem. Az én személyes sorsomból következik minden, nem abból, hogy magyar, ukrán vagy szlovén vagyok”
– ezt mondta az az ember, aki állítólag képviseli Magyarországot, újdonsült Nobel-díjasként. Ahogyan Krasznahorkai idén februárban a svéd Svenska Dagbladet-nek adott interjúban kijelentette, nem büszke
- a magyar történelemre,
- a kultúrára,
- a honfitársaira.
Mindezt úgy, hogy a rendszerváltoztatásig ebben az országban élt több mint harminc évig, mielőtt igazi vándormadár módjára ment Németországba, Svédországba vagy éppen a Távol-Keletre.
Kérdem én: akkor mi miért legyünk rá büszkék?
Gratulálni lehet persze, hiszen szakmailag kétségtelen az írói munkássága, de a magam részéről ezt az elismerést úgy kommentálom, ahogyan magyarként szokás egy svéd, német, japán vagy amerikai díjazott esetében.
Kertész Imre után Krasznahorkai László
Ugyanígy vallott a másik nagy irodalmi Nobel-díjas magyar származású író, Kertész Imre is.
„A magyarok régi káros szenvedélyei – a hazugság, a dolgok elfojtására való hajlam – jobban jellemzők, mint valaha. Magyarország a háborúban, Magyarország és a fasizmus, Magyarország és a szocializmus: semmi nem kerül feldolgozásra, mindent csak megszépítenek"
– mondta a halála előtt a Die Weltnek adott interjúban az író, amelyben a következő mondat is szerepelt:
"Ne minősítsen engem magyarnak."
Ha nem, hát nem! Pedig a törzsi gyűlölködés világában egyre inkább kitolódik a tűrőképességem határa (ami már nem feltétlen mindig jó). Elfogadom, ha valaki nem egy követ fúj velem. Ha valakinek nem tetszik az, amit például nap mint nap lát az utcán, szóvá teszi, panaszkodik, esetleg szidja a politikát, a kormányt, az ellenzéket.
Én is élek azzal a divatos szerrel, amit társadalomkritikának hívnak, nem díjazom az állandó kultúrharcot, nem örülök annak, ha emelkednek az árak, miközben a fizetésem nem követi a növekedés mértékét. Az életben ugyanúgy megvannak a magam problémái, gyötörnek olykor traumatikus élmények, és utolérhet a jövő kérdéséből fakadó bizonytalanság érzése is majd. Röviden: lesznek kisebb és nagyobb problémák az életben.
De soha, soha nem lennék arra képes, hogy megtagadjam a magyarságomat. Itt születtem, itt nőttem fel, a magyar nyelvet beszélem csecsemőkorom óta, s bárhol, bármilyen szép külföldi tájon jártam, nyaraltam, mindig visszahúzott a szívem ebbe az országba.
S bár sok híres, magát valóban magyarnak is valló, a hazáját szívében el nem engedő kultúrember megfogalmazta a saját gondolatát a hazaszeretetéről, egy valakit mégis ki kell emelnem. A tragikus sorsú gróf Teleki Pált. Ő ezt vallotta:
„A haza nem fejőstehén. A haza ugyanolyan, mint az édesanya, érzelmi szálak fűznek hozzá, és ha nem tud adni, akkor mi kell, hogy adjunk neki.”
És ha valaki mégis kénytelen elhagyni szülőhazáját, legalább ne felejtse el, hogy honnan jött.
Ennyit a szülőhazájukra oly nem büszke Nobel-díjas „íróinkról.”
Kiemelt kép: MTI/Marjai János.
