Rossi eztán válhat igazán magyarrá
Valószínűleg ezután is hosszú távon számol Marco Rossival az MLSZ, hiszen 2030-ig élő szerződése van a szövetségi kapitánynak, és nem valószínű, hogy el akarnák küldeni. A hírekben az szállingózik, hogy esetleg ő maga állhat fel, ami tulajdonképpen érthető lenne: többször tett már utalást arra, hogy igénybe veszi ez a munka, és kicsit belefáradt már, ráadásul most elbukta a vb-részvételt, ami önmaga számára is a következő fontos lépcsőfok lett volna. Továbbá a beépíthető, ügyes utánpótlás sem sorakozik az ajtajánál. Akárhogy is alakul a történet, egy valami egész biztos: Rossi olyan értéket képvisel a magyar futball számára, hogy ha a szövetségi kapitányi posztról akár el is engedjük, a focinkból semmiképpen sem szabad.
Hosszabb ideig ült már a válogatott kispadján olyan legendáknál, mint Sebes Gusztáv és Mészöly Kálmán, nála több meccset pedig csak Baróti Lajos ért el szövetségi kapitányként. Rossi hét éve alatt elszoktunk a korábban mindig hamar kiújuló kapitánykérdéstől, és nem is ok nélkül maradt ilyen sokáig. Kint voltunk vele két Európa-bajnokságon, és noha a világbajnokságok nem jöttek össze, egyértelműen kivehető a csapat fejlődési íve. Mi azon nőttünk fel a ‘90-es és 2000-es években, hogy a válogatott tagjai ok és cél nélkül csetlenek-botlanak a pályán, azt pedig 90 perc alatt sem sikerül megfejtenünk, hogy mi is lett volna tulajdonképpen az elképzelés – ezért nagyra értékeljük Rossi munkáját. A csapat nemcsak jobb eredményeket hozott vele, hanem a focink is felismerhető lett ránézésre.
Mert ez onnantól a mi focink lett, hogy felismerhető, és tud annyira magyaros lenni, hogy sokszor még tetszik is nekünk.
Hiába jött be több vereség az elmúlt két évben, ez már annak köszönhető, hogy komolyan vesznek, felkészülnek belőlünk az ellenfelek, mert muszáj nekik. Már nem a nyomorult, ügyetlen magyarokkal találkoznak, akiket szinte bárki félgőzzel lesimáz, időnként megalázóan bucira ver. Rossi eddigi hét évével kapcsolatban az a legnagyobb felelőssége a magyar futball vezetőségének, hogy ne múljon el nyomtalanul. Ne csak tartalmatlan közhely legyen, hogy tanulunk belőle, hanem tényleg legyen így! Az ő eddigi fizetését ne csak a vele elért sikereink ellenértékeként kezeljük, hanem tekintsünk rá a jövőbe vetett befektetésként is!
Rossi a legfőbb letéteményese a válogatottnál 2018 óta felhalmozott tudástőkének és tapasztalatnak, amely nemcsak az eredmények, hanem a játék képe alapján is nyilvánvalóan meghaladja a magyar foci általános tudástőkéjét.
Ha ezt a tudástőkét rendszerszinten be akarjuk illeszteni a focinkba, egyszerűbben szólva meg akarjuk tanítani azokkal, akiknek az a dolguk, hogy focit csináljanak (játékosokkal, edzőkkel, utánpótlásedzőkkel, edzőképzőkkel), akkor miért ne közvetlenül attól tanuljuk meg, aki tudja, és itt van?
Nem csak a magyar állampolgársága miatt van itthon nálunk
Rossi itt itthon van, szeret minket, mi szeretjük őt. A nemzetközi összevetésben viszonylag szerény játékosállományból minőségi játékot tud kihozni – nyilvánvaló, hogy nemcsak vaktában rögtönöz, mint a legtöbb szövetségi kapitányunk, akiket a nemzedékem élőben látott, hanem tudja is, hogy mit, miért és hogyan csinál. Ennél is fontosabb, hogy ismer minket, tudja az erősségeinket és a gyengéinket – nemcsak focicsapatként, hanem népként is. Olyan szerencsénk van vele, hogy érzelmi intelligenciának sincs híján, ért és értékel minket, ezért nem egy az egyben akart nálunk olasz focit csinálni (ezt a hibát még komoly, elismert edzők is képesek elkövetni, más csapatsportokban is), hanem az olasz futballkultúrából hozott tudásmagot jól vetette el a magyar termőföldben.
Sőt, a válogatottnál nyomokban feltámasztotta a magyar futballkultúrát, amelynek a létezéséről már maguk a magyar játékosok, edzők, újságírók, szurkolók sem nagyon szoktak értesülni.
Mert ugye miért erőltetne tájidegen stílust, ha létezik olyan stílus is, amelyben a magyar focistái a születésüktől, nyelvüktől, gondolkodásuktól, kultúrájuktól fogva otthonosan mozognak? Ezt a felismerést is egy olasznak kellett megvillantania ebben az országban, ahol évtizedek óta német, meg holland, meg olasz, meg ki tudja milyen focisulikban, azaz idegen futballkultúrák szolgai lemásolásában tudtak csak gondolkodni a „szakemberek”. Mert a másolással alig kell dolgozni ahhoz képest, amennyi munkával a szellemi alkotás jár.
Itthon kell tartani a megszerzett tudást
Rossinak azért kell lennie helyének a magyar fociban, mert nekünk van szükségünk rá, és ez nem okvetlenül a válogatott szövetségi kapitányságát jelenti, sőt, lehet, hogy inkább nem azt. Ha megroppantotta a kudarc, ha elfáradt, ha nem tud ennél többet nyújtani a taktikában, a motiválásban, bármiben, akkor nem bűn letenni a válogatottat.
De a stratégiában kulcspozíciójának kell lennie.
Nem azért, mert biztos hibátlanul vagy zseniálisan fogja csinálni, hanem azért mert egyrészt látjuk egy ideje, hogy Rossi intellektuális ember, aki gondolkodik is a focin, nemcsak csinálja, másrészt nem ismerünk nála eredményesebb szakembert idehaza. Ha rendszerszerűen akarunk jobb magyar focit, akkor abban olyan főnök kell, aki a rendszerszerűséget, a magyarokat és a focit is átlátja. És persze akit nem tudnak hülyére venni a magyarázkodásaikkal a kóklerek, hogy mit miért nem lehet, mire alkalmatlanok a mai gyerekek, és miért valaki másnak a felelőssége minden probléma.
Ha van valakinél remény arra, hogy nem ejtik foglyul a szövevényes hazai lekötelezettségi viszonyok, a játékosügynök- és sportigazgató maffia, az egymás kezeit mosó edzőkóklerek, a futball helyett kifogásokat gyártó Szakma, akkor az Rossi.
Amellett, hogy a foci iránti alázatát és gondolkodási képességét már megismertük, tőle – egy kívülállótól – lehetne igazi esély arra, hogy a magyar focit megrontó, imént említett herék és bűnözők feje fölött átnyúljon. Mostanra világnézettől, politikai oldalaktól függetlenül kialakult a magyar szurkolók sokasága körében az az egységfront, amely ilyen igényeket támaszt a focinkkal szemben. Nem akarunk több mellébeszélést, az egész gyerek- és ifjúkorunkat fogalmatlan és formátlan antifocival eltékozló, arcpirító vereségeket ránk zúdító, majd ezeket hitvány kifogásokkal takargató alibizést. Hiába szajkózták, hogy ez ilyen, ez a magyar, itt a helyünk, meg a többi büdös hazudozás. Önazonos focit akarunk, mert évek óta látjuk, hogy meg lehet csinálni.
Jöjjön a diktátor!
Hiába az infrastruktúra kipattintása sok pénzből, hiába az akadémiai rendszer felállítása, hiába a Mol és a Szerencsejáték Zrt. vaskos szponzorációja, nem alakult ki, aminek ki kellett volna. Nem lépnek le önszántukból a legmagasabb szintekig beágyazódott bénítók és haszonlesők, nem fogják feladni az eltérített rendszert, amelyből jól élnek. Így aztán nem jönnek sorban a jól menedzselt tehetségeink se, akikből nemzetközi klasszis válhat. Más megoldás kell.
Elértünk a focinkban a római köztársasági időkig, amikor a válságos helyzetben előkapunk egy tökös és okos fickót, akinek a becsületében megbízunk – ezért záros időre kinevezzük diktátorrá, hogy rakja rendbe az életkörüményeinket.
A rendes életkörülményeinkhez pedig hozzátartozik a jó magyar foci, mert az tarthatatlan, hogy egy ekkora futballnemzet huzamosan idáig süllyedjen. A Szakma legnagyobb, legaljasabb bűne, hogy ezt az állapotot elfogadtatta velünk, és már az enyém után is van egy generáció, amelyet abban szocializáltak, hogy a magyar foci szar, de tulajdonképpen ez a világ rendje. Nem, nem ez!
Az ingyenélők, herék és bűnözők viszont mindent meg fognak tenni, hogy az a magyar foci nevű, büdösen bugyborékoló mocsár, amelyet ők itt kialakítottak, semmit nem változzon. Tele fogják búgni a döntéshozók fejét, hogy Rossi nem kell a magyar focinak, pláne legfőbb szakmai vezetőként. Úgyhogy hamarosan lehet, hogy a magyar futball legfelső vezetői is vizsgázni fognak olyan vezetői képességekből, mint jövőkép, kiválasztás, emberismeret.
