Utolsó csatlós
Akkor akarunk feltakarni mindenféle kritika és önálló gondolat nélkül az ún. nyugat, a Sosemvolt Európai Birodalom mögé, amikor az éppen készül darabokra esni. Mintha nem ‘41-ben lépünk háborúba, hanem ‘44-ben. Az utolsó csatlós egyúttal mindig a leghülyébb.
Jósolni nehéz, különösen a jövőre nézve, de a „jelek”, amik az atlanti civilizáció szétesésére mutatnak, fehér elefántként dúlnak a nagyszobában. Az említett nagy civilizáció két legfontosabb oszlopszentje, a NATO és az EU egyaránt nincs jó bőrben. Sőt! Tulajdonképpen versenyeznek, hogy melyik robban szét előbb, vagy jelentéktelenedik el teljesen.
Orbán meglehetősen hosszú ideig kitakarta az EU-t szétfeszítő konfliktusokat. Annyira kitakarta, hogy az EU bürokratáitól kezdve a magállamokon át keresztül egészen a magyar választókig kialakult az a percepció, mely szerint a kontinens összes problémája egy szempillantás alatt szublimál, amint Orbán elköszön a miniszterelnökségtől. A NATO-ban is volt kísérlet Orbán Prügelknabe szerepének adaptálására Rutte és a minden ökörségre kapható baltiak részéről, de Trump hamar nyilvánvalóvá tette számukra, hogy a gyermekded mutogatás helyett az elvárásai teljesítését várja a tagoktól. A Hormuzi-szoros lezárása körüli zűrzavarral pedig végleg elúszott a lehetőség, hogy Orbán ellenében tartsák össze a katonai szövetséget. A franciák és a britek akadékoskodtak, segíteni egy haditengerészettel rendelkező európai ország nem segített az USA-nak, a spanyolok meg egészen odáig mentek, hogy a légterük használatát is megtiltották. Innentől tényleg csak egy lépés a katonai szövetség felbomlása.
De vissza az EU-hoz, mert a NATO felbomlása első körben csak a szokásos tűzfészket fogja érinteni, a Balkánt, ahol a daytoni megállapodás és a Nagy-Albániáról szóló ambíciók radarszint alatt tartása egyaránt a múlt része lesz. Emellett a szovjet utódállamokra sem vár túl kellemes jövő a nem annyira éhes, mint inkább dühös és revánsra vágyó Oroszország miatt. Az Uniót a posztorbáni világ fogja szétfeszíteni. A magyar miniszterelnök távozásával hamar fényt kap az a tétel, hogy a tagállamok között, illetve a brüsszeli bürokrácia és a tagállamok között kibékíthetetlen ellentétek és összeegyeztethetetlen érdekkülönbségek vannak. Amiket eddig jegeltek, letudtak azzal, hogy Orbán miatt nem lehet egyről a kettőre jutni.
Csak pár apróság, amiben nem lehetséges konszenzus:
- a következő költségvetés mérete;
- a központi adók mértéke;
- a stratégiai ágazatok meghatározása;
- Ukrajna uniós csatlakozása;
- a közös energiapolitika.
És miközben sorra nyílik ki mindenkinek a csipája Brüsszellel szemben, mi felzárkózunk a vesztes mögé. Egészen muris lesz, amikor a Magyar Pétert képviselő Orbán Anita lesz az egyetlen támogatója Ursula von der Leyennek, bármilyen kérdésről is lesz szó. Még mókásabb lesz, amikor egyaránt támogatni próbálja a kiadásokat csökkenteni akaró Merzet és a tagállamoknak járó forrásokat bővíteni akaró Tuskot. Sokat fogunk nevetni, de nem jókedvünkben.
Persze, ez csak a mi kis privát nyomorunk; a mindig mindenkivel kötekedő kurucos Magyarországból egy mindig mindenkit kiszolgálni igyekvő kudarcos Magyarország lesz, akit senki nem vesz komolyan. Mert minek, úgyis annak bólogatunk, aki utoljára felszólít az egyetértésre.
De a végén elmondhatjuk, hogy mi lettünk az utolsó csatlósa egy olyan birodalomnak, amelyik azelőtt omlott össze, hogy birodalommá vált volna.
