Lomi, Öcsi és a magyar futballjövő (PS-exkluzív!)
Különleges mérkőzést rendeztek tegnap a Puskás Arénában. Különlegeset azért is, mert az elmúlt másfél-két évtized egyik legnagyobb fenoménja, Cristiano Ronaldo minden bizonnyal utoljára lépett pályára Magyarországon. De különleges volt ez a találkozó e sorok írójának is, mert nem gyakori, hogy valakinek egyszerre két tanítványa is egyszerre vonuljon ki nemzeti stadionunk gyepére és hallgassa a Himnuszt a legjobb magyar és portugál futballisták társaságában.
Először múlt héten, a délutáni fociszakkör előtt újságolta a hírt a két harmadikos tanítványom, Bende és Dominik – vagy ahogyan én hívom őket: Lomi és Öcsi –, hogy ők kísérik majd Cristiano Ronaldóékat a Puskás Stadionban. Őszintén szólva, annak ellenére, hogy ha fociról van szó, vagy arról, hogy leckeírás helyett is foci legyen, bármire képesek – hála Istennek, tegyük hozzá rögtön –, először így is némi kétkedéssel fogadtam a szavukat. Aztán a szüleik is széles mosollyal jelezték, hogy kedden este a Puskás Arénában lesz jelenésük, és a gyerekek már aludni is alig tudnak emiatt.
Amikor csak lehet, ott vagyok a válogatott hazai meccsein, de most extra érdeklődéssel és várakozással mentem. Mégse mindennapos, hogy egy tanár két kisdiákjára egyszerre legyen nagyon büszke és persze baromira irigy. Mert bár az olykor kissé erőltetett „Attila bácsi melyiket szereti jobban, Messit vagy Ronaldót?” kérdésre soha nem tudtam Ronaldóval válaszolni, kettejük közül nekem mindenkor az argentin varázsló volt a választottam, de azért az ötszörös Aranylabdás luzitán extraklasszis tudását, elhivatottságát, képességeit senki emberfia nem vonhatja kétségbe.
És most jön két harmadikos lurkó, akiknek a szemük sem áll jól, még véletlenül se mennek a szomszédba egy kis rosszaságért – megint csak: hála Istennek –, és ez a két „csibész” hamarosan ott áll a Puskás Aréna öltözőfolyosóján és várja, hogy megérkezzen Cristiano Ronaldo, Bernardo Silva, Nuno Mendes, Bruno Fernandes vagy éppen Joao Neves. És persze mellettük Szoboszlai Dominik, a mi újsütetű csillagunk, aki a minap nemes egyszerűséggel kivégezte az Arsenalt, és aki tehetségét és játék iránti alázatát látva, kétség sem fér hozzá, hogy lassanként az előbbi nevekkel egy szinten lesz majd emlegetve.
Következik a főszereplők bemutatása. Cristiano Ronaldo egyszerre kap tapsot és hatalmas füttyöt is. Mindkettő érthető. A tapson nincs mit magyarázni, de ez esetben a fütty is a tisztelet jele, az elismert tudásának szól, annak, hogy lehet őt rajongani, vagy nagyon nem szeretni, de mégis tőle félünk elsősorban, ha egyetlen nevet lehetne csak mondani, ki talál be majd a portugál csapatból a kapunkba, tíz szurkolóból nyolc az ő nevét mondaná. Az ováció minden magyar játékosnál hatalmas, ami Szoboszlai Dominik és az éppen születésnapos Marco Rossi esetében hangorkánná erősödik. Az internetes fórumszobák névtelen kommentelőivel ellentétben a valódi meccsre járók nem a „kopasz kóklert”, hanem a nemzet csapatával számos csodát tevő, ragyogó trénert látják a talján Misterben.
A mérkőzés kezdetére zsúfolásig megtelik a lelátó. Pásztáznak a reflektorok, majd félhomály lesz. Felcsendül a Nélküled! Előkerülnek a telefonok fényei, hátborzongató, bizsergető a látvány, elképesztően fantasztikus ilyenkor (is) magyarnak lenni. Egyben ez a három és fél perc, a Nélküled hatvanezer torokból való méltóságteljes éneklése teszi világossá a stadionépítések miatti szánalmas liberális ajvék valódi okát. Ők is tudják, hogy az együvé tartozás olyan érzését adja meg egy ilyen meccsnek már a felvezetése is, amit ők rettegnek, ami nekik soha nem jelentett semmit és nem is fog semmit jelenteni.
De legyen ez az ő bajuk, politikáról ennyi éppen elég, annál is inkább, mert már kitették a két nemzeti zászlót a gyepre, vonul be a Tűzoltózenekar, ami jelzi: pillanatokon belül a csapatok is megjelennek és következnek a himnuszok. Én pedig most először nem a játékosokra figyelek, hanem az őket kísérő gyerekekre, hogy mielőbb felfedezhessem Öcsit és Lomit. Jönnek ki a csapatok, kisvártatva fel is fedezem a két „csibészt”! Egyikük portugál mezben, Bolla Bendegúz kezét fogva, másikuk magyar szerelésben, nem kisebb csillaggal, mint Bernardo Silvával együtt bandukolva. Hiába, hogy ők vannak ott, nem én, de mégis citeráznak még az én lábaim is. Bár előre a lelkükre kötöttem, hogy a Himnuszt teli torokból énekeljék, ahogyan azt az egész stadion és a játékosaink is teszik, olyan megilletődöttséggel állnak ott, hogy ez elmarad.
Viszont: szinte hihetetlen, amit a Carpathian Brigade csinál. Azt már megszokhattuk, hogy a világ legjobb szurkolótábora rendszerint a legjobb és legegyedibb élőképeket, molinókat alkotja meg – és ez nem hazabeszélés, a válogatott meccsek élőképeinek fotói bejárják az egész világ szurkolói közösségeit –, de erre a meccsre mintha csak az én két tanítványomnak akartak volna kedvezni. „LEGYEN ÚJRA MIÉNK A GRUND!” hirdeti a felirat, miközben a gigantikus élőkép szenzációs. Bár futballista-gyerekeket ábrázol, és erre a selejtezőcsoportra készült, hiszen az örmény, a portugál és az ír zászló is felsejlik, labda formájában, mégis: a molinón lévő GRUND felirat a Pál utcai fiúkat, a srácok megjelenése pedig az ’56-os pesti srácokat juttatja az ember eszébe.
Innen pedig már csak egy lépés a másik párhuzamra gondolni. Arra, amit maga Szoboszlai Dominik mesélt el, még a mérkőzés előtti sajtótájékoztatón. Kilencéves kisfiú volt – vagyis nagyjából annyi, mint amennyi most Öcsi és Lomi –, amikor ifjú labdarúgó-palántaként ott állt Cristiano Ronaldóék előtt a Himnusznál. Adja Isten, hogy a mostani meccs játékoskísérő lurkói – köztük Lomi és Öcsi – hasonlóan szép labdarúgó-pályafutást fussanak be, mint az a Szoboszlai Dominik, akinek felfelé szárnyaló karrierjét ma már egyre több futballbarát ismeri el és süvegeli meg szerte a nagyvilágban. Ez jelenti a magyar foci folytonosságát és jövőjét.
Mindez persze még odébb van. Az viszont holtbiztos, hogy Lomi és Öcsi tíz fekvőtámasszal indítja majd a következő fociszakkört az elmaradt himnuszéneklés miatt. Kizárólag miheztartás végett…
Vezető kép: a szerző felvétele
