Helmut Kohl műve elárvult, Európa szétesőben - Tallai Gábor portréja az elhunyt kancellárról

Kit vesztett el Helmut Kohl halálával Európa?

Az európai politika utolsó óriása távozott vele, olyan nagyformátumú német államférfi, aki Otto von Bismarckkal, Konrad Adenauerrel mérhető csupán. Én az NDK-ban születtem, ott nőttem fel a reménytelen hetvenes években. Német nagyszüleim, akik tíz-tizenöt évvel voltak idősebbek Helmut Kohlnál, a háború utáni kettészakadt Németországot elviselhetetlen rettenetként élték meg. Sosem felejtem el, amint 1982-ben a fekete óriás („der schwarze Riese”) „odaát” kancellár lett, a született braunschweigi, alsó-szászországi nagyanyámnak mind-végig ő volt a vezérlő csillaga. És nem véletlen ez, mert akik provincializmust szimatoltak az oggersheimi, rajnapfalzi politikusban, elfelejtik: csak és kizárólag az képes megérinteni az emberek szívét, aki tisztában van a „partikularitás” természetével és hatalmával. Mindannyian először egy családnak, egy kerületnek vagy városrésznek, magának egy városnak, egy megyének és így végül egy országnak vagyunk a gyermekei, csak azután kapcsolódunk be a nagyobb körökbe. Kohl ezt nem csak tudta, de mélyen átélte, ezért vált az egyik legsikeresebb német és európai politikussá. A kérdésre válaszolva két megállapítást tudok tenni, az egyik a politikusi attitűdöt, a másik az európai történeti dimenziót érinti. Helmut Kohl személyében az egyik utolsó német és európai politikus távozott, aki a választókra nem puszta erőforrásként tekintett, hanem a káoszt, a szétesést megfékezni képes közösségre, amely ha bizalmat szavaz neki, úgy felelősséggel tartozik a közösségért. Pályájának történeti jelentőségét még alig vagyunk képesek felmérni. Kohl nemcsak szerethetővé tette Németországot a huszadik század végére, ami lássuk be, nem könnyű feladat, de egész lényében hordozta a legnemesebb német tulajdonságokat. Olyan tulajdonságokra és erényekre gondolok, amelyekért a világ amúgy évszázadokon át rajongott: műveltség, érzékenység, jókedv, életszeretet, filozófiai érettség, méltányosság, kreativitás, gyakorlatias problémamegoldás, precizitás, tapintat, megbízhatóság, erő, kitartás, hogy csak néhányat mondjak.

Mekkora szerepe volt az egykori kancellárnak Kelet és Nyugat újraegyesítésében, abban, hogy a Varsói Szerződés országait végül felvették az Európai Unióba?

Kevés fenyegetőbb dolog volt a múlt században, mint a német egység, az egységes Németország. Nem állítom, hogy ez az egység – ilyen csekély távlatban – teljességgel értelmezhető, ne felejtsük, egy alig 150 éves országról beszélünk, ami európai mércével semmiség. Például én sem német vagyok első nekifutásra, hanem szász-anhalti, ahogy a bajorok is elsősorban bajorok és a hesseniek, a pfalziak is csak másodsorban németek. De mindez nem számít, mert a német egység 1871 után felborította az európai erőegyensúlyt, ahogy persze ma is felborítja. Az, hogy 1945 után sikerült megnyugtatni a franciákat, angolokat, hogy nem lesz baj az újraegyesülő Németországból, egyetlen személynek, Helmut Kohlnak köszönhető. Így vált lehetővé a lehetetlen, az, hogy a Szövetségesek által 1945-ben két részre szakított Németország újra eggyé váljon. Helmut Kohl történészként és a második világháború gyermekeként hajszálpontosan ismerte az európai nemzetekben élő averziókat, félelmeket. Milliméterenként bontotta le őket, pedig nem volt könnyű dolga. Margaret Thatcher, François Mitterrand kifejezetten ódzkodtak a német egységtől, ő azonban megnyugtatta őket, akárcsak a kelet-európai nemzeteket. Ezt az tudja csak értékelni, aki tisztában van Thatcher vagy Mitterrand személyes élettapasztalatával. Míg a brit miniszterelnök asszony szüleivel egy asztal alá bújva próbálta túlélni a német bombázásokat, a francia államfő a Vichy-kormány tisztviselőjeként élte meg a francia nemzet megaláztatását. Kohl ugyanakkor az idősebb George Bushban, az USA elnökében olyan szövetségest talált, aki megértette: a Szovjetunió szétesése után egy kettéosztott Németország maga a geopolitikai képtelenség. Ha pedig Németország újra eggyé válik, a kelet-európai nemzeteket egyenrangú partnerként kell kezelni. Ez már Kohl felismerése volt, aki elképesztő empátiával kezelte térségünket. Helmut Kohl, ezt nem győzőm hangsúlyozni, történészként gondolkodott, politikai műveltsége okán is pontosan tudta, Németország két világ találkozása, a „Keleté” és a „Nyugaté”, ezért kelet felé is a legnagyobb tisztelettel és szeretettel kell fordulnia. Régiónk uniós csatlakozásának nála nem volt erősebb támogatója.

Honnan jött Kohl, kik voltak a példaképei, tanítói?

Pályakép helyett legyen elég néhány szimbolikus metszéspont. A háború végét kamaszként Berchtesgadenben egy úgynevezett náci katonai felkészítő-táborban (NS-Wehrertüchtigungslager) töltötte. Ott és éppen a 15. születésnapján eskették fel a birodalomra és a Führerre, majd pár hét és vége lett a háborúnak. Bátyját, Waltert elvesztette, ez egy életen át tartó érzelmi traumát okozott. Innen kellett elindulni. Húsz évesen érettségi, 28 évesen történészdiploma, de már 16 évesen belépett a CDU-ba. Végigjárta a teljes ranglétrát: plakátokat ragasztott, lelkesített, szervezett stb. Végül tehetségével mindenkit megnyert magának. Politikai karrierjének állomásai helyett inkább mondok egy jellemző konstellációt. Amikor 1982 októberében konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal leváltották a szociáldemokrata Helmut Schmidtet és Kohl először kancellár lett, mindenki legyintett. „Ez lesz a legrövidebb kancellári időszak a német történelemben”, szajkózták jobbról és balról, még a szövetséges Franz Josef Strauss is provinciális percembernek tartotta Kohlt, „az oggersheimi hamar kipukkad”, ez volt a mondása. Aztán jött tizenhat év. Helmut Kohl titka talán az volt, hogy nem lehetett nem szeretni. A végsőkig volt hű és lojális párttársaihoz, munkatársaihoz, nem létezett olyan fontos tárgyalás, ahová ne kapcsoltatta volna be munkatársai telefonját, ha azoknak szükségük volt lelki támaszra vagy éppen betegek voltak. Kollégáitól tudom, hogy úgy tudott bocsánatot kérni, ahogy kevesen, ha valamiért oktalanul felbosszantotta magát. Egyszóval hús-vér ember volt, akinek a hibáit szeretni, erényeit pedig tisztelni lehetett. És persze, Konrad Adenauer volt a legfőbb példakép, a tanító, de Kohlnál illik észben tartani, hogy otthon volt az európai kultúrában, történelemben, bármikor fejből idézett német költőket, filozófusokat. Aki belelapoz beszédeibe, egészen tanácstalanná válik: hogyan lehetséges, hogy ma egy német politikus még Kantot, Hegelt, Goethét, Schillert, Heinét, Novalist, Hölderlint sem ismeri, nemhogy Zweiget, Mannt, Böllt vagy éppen Grasst.

Ki viszi ma tovább Németországban és Európában azt a politikát, amit Kohl képviselt?

Németországban jelenleg nincs ilyen politikus, és Európában sem állunk jól. Aki hasonló attitűddel politizál, mint például a „magyar tanítvány” és fiatal barát, Orbán Viktor, nem rendelkezik ekkora akciórádiusszal. Kohl örökségét a jövő német politikusainak fel kell még fedezniük. Tanulságos, hogy saját pártja árulta el, mert az úgynevezett „adomány-afférban” (Spendenaffäre) nem adta meg az adományozók nevét. Az ellenzék persze azonnal kenőpénz-ügyről beszélt, lelkük rajta, de aki ismeri a német politikai viszonyokat 1945 után, tisztában van azzal, hogy a friss alapítású CDU mekkora lépéshátrányban volt és van, hiszen szemben a szociáldemokratákkal, nem örökölt jelentős vagyont, sajtóbirodalmat stb. Kohl műve jelen pillanatban elárvult, Európa szétesőben. Aki nem érti a geopolitikai mozgásokat és nem látja azok több száz éves eredőit, arra kényszerül, hogy újra és újra elkövesse a korábbi tévedéseket, hibákat. Nehéz helyzetekben, válságok esetén nagyformátumú államférfiakra van szükség. 1989 és 1990 egészen másképp is alakulhatott volna Kohl, Bush, Thatcher és Mitterand nélkül. Elég rosszul állunk.

Dr. Schmidt Mária, a Terror Háza főigazgatója azt nyilatkozta a PestiSrácok.hu-nak, hogy Kohl és Adenauer hálás lenne Orbánnak, amiért lezárta a déli határt. A mai német közvélemény miért nem így gondolkodik?

Ezzel az állítással nincs mit vitatkozni. Aki ismeri a történelmet, annak ez több, mint közhely. A német közvéleményről ugyanakkor nehéz bármit mondani, mert fogalmunk sincs róla. Naponta 10 atrocitás van bevándorlók ellen, 2015 őszén, 2016 tavaszán szinte minden német tartományban felgyújtottak migránsszállásokat. Erről a német sajtóban nem, vagy alig lehetett olvasni. Daily Mailt, Times-t, Mirrort érdemes kattintani, az angolszász médiumok adnak ma hírt Németországról. Ha a különböző német választások eredményeit tekintjük a közvélemény lenyomatának, látni, hogy van egyfajta elbizonytalanodás. Az új politikai szereplőket, mondjuk a nemzeti konzervatív Afd-t – választóival egyetemben – azonnal karanténba zárják, stigmatizálják. Ezt a technikát a bolsevikok alkalmazták először ilyen hatásfokkal, mára szinte mindenki használja. Az eredmény előre borí-tékolható: ha nem lesz szelep, amelyen távozhat a feszültség, ha nem lesz módja a változtatásnak, ha nem működhet az akció-reakció-elv demokratikus mecha-nizmusa, a demokrácia összeroppan.

Milyen okból liberalizálódott olyan mértékben a német társadalom, hogy eldobta régi szövetségeseit és hőseit?

Grasst kell idézzek, „das ist ein weites Feld”, azaz ez egy hatalmas mező. Először a „liberalizálódás” fogalmat tegyük helyre. Ami Németországban történik, az nem liberalizálódás. A hagyományos liberális értékek teljesen és visszavonhatatlanul beépültek az európai politikába. Meggyőződésem szerint itt egy identitás-problémáról van szó, amely nyakon öntve a múlt századi totális diktatúrák szellemi hagyatékával (igazsághoz való viszony, a nyelv kisajátítására tett erőfeszítések, a haladás és a fejlődés rendkívül puha fogalmainak állandó szajkózása, politikai ellenfelek „likvidálásának” szokása, a teljes kontroll megszerzése iránti igény stb.) lassan, de biztosan felemészti a kontinenst. Olyan, hogy „német” még nincs, illetve amikor volt, abból eddig mindig baj lett. Ebből a német politika ma azt a következtetést vonta le, hogy akkor ne legyünk „németek” (lásd, ahogy Merkel kancellár asszony eldobja a német zászlócskát), hanem csak és kizárólag „európaiak”. A gond az, hogy „európai” identitás sincsen, ha lesz is, az nagyon messze van, hiszen ez a kontinens mindig is maga volt a különböző identitások keltetője. Ez nem az USA, amely olvasztótégelyként működik, itt néhányan több mint ezer éve alapítottak államot, alakították ki önazonosságukat. Helmut Kohl ezt jobban értette, mint bárki, ezért volt elsősorban oggersheimi, rajna-pfalzi, aztán német, és végül európai államférfi. Sokan, akik ma tisztelettel emlékeznek meg róla, sohasem osztották nézeteit. Senki se higgye, hogy ne támadták volna a „haladás” hívei kancellársága 16 éve, vagy pártvezetése 25 éve alatt. De Kohl elérte az emberek szívét. Még legádázabb ellenfelei is végül rokonszenvet éreztek a majdnem két méteres óriás iránt. Ő volt az a német, amilyen minden bajor, hesseni vagy szász-anhalti lenni akart.

Vezető kép: Fiatal CDU-tagok emlékeznek az elhunyt kancellárra Kohl lakóházánál a délnyugat-németországi Oggersheimben -MTI/EPA/Michael Deines