Száz éve fogant a legnagyobb bűn, amelyet a mai napig negligálnak

Az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt bolsevik szárnyának fiatal tagja, Vlagyimir Iljics Uljanov (a mozgalomban csak Lenin), aki felforgató tevékenysége miatti száműzetését követően München, London és Genf kávéházaiban elmélkedett világuralmi tervéről, a véreskezű, baloldali diktatúra, a jakobinus terror szellemi, politikai örökösének, humán reinkarnációjának tekinthető a XX. század Európájában. Személyesen akarta megváltoztatni a világot, hivatásos forradalmárként akart a történelemkönyvek lapjaira bekerülni. Nem kétséges, hogy amikor évekkel korábban az agrárszocialistákat támogatta, a törvényes rend megdöntésén fáradozott, és több száz éven át, ha nem is prosperáló, de legalább működőképes struktúrákat akart szétverni, biztosan tudta, hogy tananyag lesz belőle. Ahogyan tananyag lett Robespierre-ből, Marat-ból és Dantonból is, belőle és mozgalmából is az lett.

A történelem egyik alappillére a periodicitás, amely axiómaként kíséri végig életünket – intésként mindenkinek, aki szerint a történelemből tanulni nem lehet. A jakobinusok 1793-as diktatúráját követően mintegy száz évvel a kommunizmus indult világhódító útjára a fentebb már említett Lenin, Marx, Plehanov, vagy éppen Trockij vezetésével, akik nemes egyszerűséggel világforradalmat, majd szocializmust akartak mindenhol. A világban fennálló rend, a hagyományok, az értékek megdöntésének szándéka azonban nem csak 1793-ban, vagy épp 1917-ben volt napirenden, épp ellenkezőleg: jelenkorunk világában is kézzelfogható, hisz a migránsáradat, amely Európára nehezedik, ugyanúgy szét kívánja feszíteni a sok száz éves zsidó-keresztény hagyományok alkotta keretet, ugyanúgy meg kívánja szüntetni a velünk-bennünk élő múltat, mint annak idején Leninék a hagyományos cári rendszert.

1917-ben, amikor végleg megkaparintotta a hatalmat egy kisebbség (mert valójában, szám szerint a kommunisták voltak kevesebben), nem volt előre látható az, ami száz évvel később kézzelfoghatóvá vált. Sikerült odáig jutnia az emberiség egy részének, hogy kommunistának lenni, vörös csillagos pólót, CCCP-s felsőt hordani menő. Futballmérkőzésen Sztálin képet lobogtatni adekvát dolog, a Budapest Retró sorozaton nevetgélni pedig jópofa. A rendszerváltoztatást követően létrehozott emlékpark is szuvenírbolttal üdvözli a betérő idegent, felkínálva a Trabant, a Lenin-fej, a mozgalmi dalos cd-k kínálta bazáriságot. Igen, mert valójában zsibvásári hangulatot idéznek a termékek, a bögrék, a műszovjet útlevelek, és a pólók sokasága. Leegyszerűsítik azt a hazug és aljas eszmét, amely emberek tízmillióinak életét oltotta ki világszerte Kínától kezdve Lengyelországon át egészen Kubáig, és aminek máig tartó hatása ugyanúgy megtalálható a kőbányai zugvarrodában, a biztos ügyeskedő vállalkozót büntetni akaró önkormányzati alkalmazottban, mint az Észak-Koreai munkatáborokban.

És mindennek az eredője, ahogy leegyszerűsítik, negligálják, és a – jövőnk szempontjából roppant fontos – Z generáció számára egy együgyű, kis játékos, „sírva vígadó” korszakká egyszerűsítik le az 1917-ben fogant bűnt. A panelházzal, a be nem induló Trabanttal, az Erdért faházzal, a kék vájdlingos konyhákkal felszerelt kockaházakkal mind-mind azt sugallják: Leninék nem is akartak rosszat, nem is lett ez olyan rossz világ. Pedig az lett. A harmincas évek koncepciós pereivel, amelyek során magyar elvtársakat is bitófa alá küldtek, a kényszermunkatáborokkal, a holodomorral (az ukrajnai éhínséggel) és a többi megszámlálhatatlan törvénysértéssel.

Éppen száz éve kezdődött el mindaz, ami meghatározta a világ jövőjét. Az öreg kontinens keleti felén rideg szovjet diktatúra kezdődött és rendezkedett be mintegy negyven évre, a „művelt nyugaton” pedig a divatkommunisták, a vörös brand építői kerültek nyeregbe, mégpedig véleményformálóként, szalonkommunistaként, 1968-ban macskaköveket dobáló, vörös fejjel üvöltő „demokrataként”. Ne felejtsük, hogy a hatvanas és hetvenes évek francia, olasz, és angol értelmiségének jelentős része minimum baloldalinak, de inkább kommunistának vallotta magát. Dominique Rocheteau, az Európa-bajnok francia labdarúgó mindig is szélső baloldaliként, trockistaként aposztrofálta önmagát, maoista volt a náci háborús bűnös, (a lyoni mészáros) Klaus Barbie védőügyvédje, a hírhedt Jacques Vergѐs és a Pol Pottal parolázó angol újságíró, Malcolm Caldwell is a szélsőbalt szolgálta. (A sors pikantériája, hogy épp a Vörös Khemerek vezérével lezajlott baráti hangvételű eszmecseréjét követően lőtték le Kambodzsában.) Természetesen a sort hosszan lehetne folytatni, de félő, hogy e cikk terjedelme nem lenne erre elégséges, és talán felesleges is lenne, hiszen az olvasók kristálytisztán emlékezhetnek olyan jelenségekre, amelyek a rendszerváltoztatást követően mindennaposak voltak a hazai (és a többi exszocialista) médiában. Elképesztő baloldali túlsúly a médiapiacon, kirekesztés, karanténba zárás a (szent) piac eszközeivel (semmi hirdetés a konzervatív lapokban), illetve a verbális lejáratás: „SZDSZ vagy mucsa!” 1990 után – s ezt bizonyosan kijelenthetjük – nem volt divatos konzervatív gondolkodásúnak lenni, avíttnak számított a népi-nemzeti vonallal szimpatizálni, aki adott magára, az baloldali, liberális nézeteket vallott (még ha azt sem tudta, hogy ezeknek semmi közük nincs a XIX. századi liberalizmushoz, Széchenyihez, Eötvöshöz) és Népszabadságot meg Magyar Narancsot olvasott.

A XX. század végére az 1990 utáni közép-európai (köz)állapot tekinthető 1917 hordalékának, még ha kényszermunkatábor, koncepciós per és fekete autó már nincs is. Lett helyette véleménydiktatúra, pc-fogalmazás, rettegés a szavak valódi jelentésétől.

Talán ezért is lett roppant népszerű a kétezres évekre a South Park című amerikai animácós sorozat, amely nem fél kimondani olyan gondolatokat, amelyek kimondásáról a magát liberálisnak gondoló média leszoktatott bennünket. És ezért lett Trey Parkernek és Matt Stone-nak ennyi követője, aminek köszönhetően ma már lehet harsányan felnevetni Peter Griffin ostobaságán, Brian poénjain, Stewie világmegváltó monológjain és ezért lehet kedvelni Trump amerikai elnököt, aki számtalan esetben szakított a pc-vel. Azzal a politikai korrektséggel, amelynek magvait 1917 novemberében Leninék vetették el a Néva partján az egy forradalmi generációval korábbi nyaktilók vad romantikájától eltelve, és amelyet most, száz év elteltével az amerikai és nyugat-európai kultúrbaloldal újra elővett a fiókból.