Stratégiai fontosságú afrikai városaik miatt a spanyolok is szárazföldi határaikon küzdenek a migrációval
Spanyol sajtóértesülések szerint hétfőn ismét megrohamozták Melilla városát a fekete-afrikai bevándorlók. A város körül húzódó, több méter magas határkerítést rendszeresen megpróbálják áttörni a migránsok, akik Marokkó felől próbálnak meg bejutni az uniós állam Afrikában található területére. Nem is tudta, hogy Spanyolországnak vannak Afrikában területei? Megmutatjuk, hogyan és miként alakult így "történelmileg", és mi a szerepe például a britek birodalmi politikájának ebben!
Afrikában is ostromolják az EU határait a migránsok
Az elmúlt években Spanyolországnak rengetegszer kellett megvédenie a határait a döntő többségében afrikai bevándorlóktól, akik ezrével élnek, várakoznak Marokkóban, közvetlenül a határ közelében, csak arra a megfelelő pillanatra várva, amikor megkísérelhetik az illegális határátlépést. Így történt hétfőn is, amikor csaknem 250-en próbáltak meg bejutni Melilla városába, ami hivatalosan Spanyolországhoz tartozik, a dél-európai állam észak-afrikai enklávéja. A hatósági jelentések szerint ötvenen közülük sikeresen is bejutottak a spanyol területre. A határtámadást masszívnak és erőszakosnak jellemezték a hatóságok, hiszen a bevándorlók figyelmen kívül hagyták a jogszabályokat és a spanyol határőrség felszólításait. A Vöröskereszt helyi szóvivője elmondta, hogy több migráns sérülten érkezett a határ túloldalára, jellemzően vágásaik és zúzódásaik voltak, négyüket kórházba is kellett szállítani.A spanyol hadsereg megpróbálta feltartóztatni a migránsokat, ennek során egy katona sérült meg. Áprilisig összesen 1140 afrikainak sikerült átmásznia a határkerítésen és ezzel bejutnia uniós területre a spanyol belügyminisztérium adatai szerint.
Hogy került Spanyolország Afrikába?
A kérdés megválaszolásához vissza kell menni bőven az időben, mert erről, mint oly sok más dologról is, a britek és az ő birodalmi hatalomvágyuk tehet. A Földközi-tenger kiemelten fontos gazdasági és stratégiai útvonal, ezzel is magyarázható, hogy a britek a mai napig foggal-körömmel ragaszkodnak Gibraltárhoz. A mindössze 6,5 négyzetkilométeres földterület Európa egyik legdélebbi pontja. A róla elnevezett Gibraltári-szorost "őrzi", vagyis földrajzi adottságainak köszönhetően kiválóan alkalmas arra, hogy rálásson és felügyelje a Földközi-tenger és az Atlanti-óceán közötti átjárót.
A britek erre a területre 1713-ban tettek szert, amikor is a spanyol örökösödési háborút lezáró utrechti szerződésben a dél-európaiak lemondtak a földnyelvről és átadták annak ellenőrzését az angoloknak. Bő háromszáz éve Ausztria és a Német-római Császárság kivételével minden jelentősebb, a Bourbon-ellenes harcban szereplő állam békét kötött Spanyolországgal és Franciaországgal. Az egyezményben a britek a spanyol fennhatóság alatt álló amerikai területekre irányuló rabszolga-kereskedelem megszerzése és a Baleári-szigetek mellett Gibraltárt is megkapták a spanyoloktól, mégpedig a szerződés szövege alapján örökre, mindenféle kivétel vagy felmerülő akadály nélkül.
A szerződést követően többen, többször is megpróbálták Gibraltárt elfoglalni és elvenni az angoloktól. Előbb a franciák próbálkoztak, majd a spanyolok: az előbbiek flottája 1759-ben támadta meg a szorost, ám Boscawen admirális időben elűzte őket az erőd alól, amely innentől kezdve fokozatosan a birodalom védelmét szolgálta. Majd pont húsz évvel később, amíg az angolok épp az amerikai függetlenségi háborúval voltak elfoglalva, Spanyolország megtámadta a földterületet. Gibraltár négy éven át blokád alatt volt, a brit helyőrségnek a szárazföldről és a tengerről érkező bombázással, a városon belüli éhezéssel és a skorbuttal is szembe kellett néznie.
Ezek után 1783-ban kötötték meg a párizsi békét, ahol a briteknek 13 amerikai gyarmatról és Menorcáról is le kellett mondania, azonban Gibraltárt megtarthatták, ami nagyon nem tetszett a spanyoloknak. Később még maga Napóleon is megpróbálta a stratégiai ponton lévő erődöt bevenni, ám ő is kudarcot vallott, a britek pedig ugródeszkaként használták a kelet felé tartó hadjárataik során; nem véletlen, hogy legnagyobb tengeri győzelmüket is a közelben, Trafalgarnál aratták. A brit birodalom előőrse a második világháború idején is jó szolgálatot tett. A civil lakosság kitelepítése után az egész várost egy hatalmas erődrendszerré alakították, amely fontos katonai bázisnak bizonyult az olasz hadihajók és a Luftwaffe által is ostromolt Málta megvédelmezésében.
Mivel így Madrid kezében nem maradt olyan támaszpont a saját területén, amelyről ellenőrizni lehetett a régi szép időkben a Földközi-tenger kijáratát. A spanyol birodalom teljes összezsugorodása után is ragaszkodtak ezekhez a területekhez Észak-Afrikában, ezért van még spanyol fennhatóság alatt Ceuta és Melilla. Ezeket a spanyol területeket hívják ma Plaza de soberaníának, azaz szuverén területnek; bár Ceuta és Melilla kialakított némi autonómiát, a végső szó Madridé, az ott élők spanyol állampolgárok, euróval fizetnek és a két terület az Európai Unió része. És a politika és a történelem tehetetlenségi ereje egyelőre fenn is tartja ezt a helyzetet.
Amíg Ceuta és Melilla spanyol kézen van, állandó lesz ez a probléma
A mindenkori madridi kormánynak feltehetőleg sokáig szembe kell majd néznie azzal a problémával, hogy amíg Afrikában van földterülete, az igencsak vonzó lesz a bevándorlók számára. Hiába emeltek fel egy átlagosan hat méter magas, szögesdróttal megerősített kerítést, az – ahogy a hétfői példa is mutatja – nem mindig tudja Marokkó területén tartani a migránsokat. A klasszikus illegális határátlépési formák mindegyike dívik errefelé: az is előfordult már például, hogy egy bevándorló egy autó műszerfala mögé bújt be és úgy próbált átszökni az "EU-ba" az Afrikai szárazföldön. Ezeket a területeket persze nem fogják a spanyolok feladni, legyen bármennyire okafogyott és értelmetlen, illetve problémás és költséges is a birtoklásuk, ez elvi kérdés a számukra.
