Keleten a helyzet változatlan

Hol is kezdődött?

A kijevi Майдан Незалежності (Függetlenség tere) – vagy ahogyan a nemzetközi és ukrán köznyelvben is leggyakrabban megnevezik: egyszerűen csak Majdan – a XXI. század legtöbb forradalmat megélt európai tere. Az ukrán, illetve kárpátaljai közbeszédben a szó egybeforrott a politikai zavargások fogalmával. A legtöbben persze a 2013-as zavargásoktól kezdve tartják számon a helyszínt, azonban az első megmozdulások nem akkor kezdődtek. A 2004-es választást követően kezdődött az első, a "narancsos" forradalom. Az akkor megválasztott Viktor Janukovics ellen szerveződő tüntetések vezéralakjai Viktor Juscsenko és Julija Timosenko voltak, akik választási csalást emlegettek és a miniszterelnök mielőbbi távozását követelték. Janukovics nyiltan oroszbarát politikát folytatott, ki kívánt lépni az európai partnerségi megállapodásokból. A jelenlegi fehérorosz helyzethez hasonlóan ott és akkor szintén elfajultak az események, sokan bírálták Janukovicsot kemény kijelentései miatt is.

– nyilatkozta például. A zavargások többször átcsaptak véres összecsapásokba. Végül a narancsos vezérek győztek. Juscsenko, a Mi Ukrajnánk párt vezére lett az ország elnöke, oldalán Timosenkóval, aki a miniszterelnöki tisztséget töltötte be. A tüntetések kezdetének dátumát – november 22-t – pedig állami ünneppé nyilvánították.

Hogyan tovább?

Napjainkhoz közeledve egyre izgalmasabbá válik szomszédunk politikai élete. Ha el akarjuk képzelni, milyen az ukrán parlament, képzeljük el, milyen lenne a magyar, ha kivennénk a számításból a Fideszt. Érdekes, ugye? Juscsenko tehát hatalomra került, de a várt beteljesedés elmaradt. Oroszországgal megromlott a viszony, a Nyugattal viszont nem javult. Hiába hitték a tüntetők, hogy az unió tárt karokkal várja Ukrajnát, az integráció továbbra sem valósult meg. Mivel Oroszország meglehetősen fájlalta, hogy az ország újdonsült vezetői kifelé kacsintottak az érdekszférájából, igyekezett ott megnehezíteni Juscsenkóék helyzetét, ahol lehetett. A gáz- és energetikai árak ekkor kezdtek először vészes emelkedésbe. A helyzetet tovább nehezítette, hogy Juscsenko és Timosenko egyre inkább ellentétbe került egymással. Juscsenko mérsékeltebb politikát folytatott, Timosenko egyre inkább a nacionalistákra támaszkodott – ekkor fordult elő az a kabaréba hajló eset is, amikor az orosz nagykövettel esedékes megbeszéléséhez ukrán-orosz tolmácsot kért, mindezt úgy, hogy pár hónappal korábban többen bírálták azért, mert az ukrán közmédiában oroszul szólalt fel.

Az EU-csatlakozás tehát álom maradt, a gazdaságból lassan ellopni sem volt mit, az ukrajnai lakosság pedig még emlékezett arra, hogy Janukovics alatt nem is volt olyan rossz az élet. Megválasztották hát elnöknek. Ennek következtében 2010 után ismét rövid fellendülés kezdőtött, persze ez sem nevezhető egyértelműen a politikai szakértelem diadalának; egyszerűen javultak az ukrán-orosz kapcsolatok és nőtt a gáztranzitból származó bevétel. Posztszovjet szokás szerint jött a politikai elégtétel is: Timosenkót hét év börtönre ítélték, mert 2009-ben a kormány jóváhagyása nékül kötött megállapodást az orosz gáz magasabb áron történő beszerzéséről. Nem ez volt az első alkalom, hogy a "Gázkirálynőt" hasonló vádak alapján elítélték: először 2001-ben ült a hölgy néhány hetet földgázcsempészésért és vámokirat-hamisításért.

Janukovics – lévén orosz származású – nagyban támaszkodott a kisebbségekre, és igyekezett elsimítani a nemzetiségi konfliktusokat. Az ő ötlete volt például az úgynevezett régiós nyelvek rendszerének bevezetése is, ami azt eredményezte volna, hogy a területek lakossága körében legnagyobb arányban beszélt nyelv – így például a kárpátaljai Beregszászban a magyar – hivatali nyelvként funkcionáljon. A javaslatot el is fogadták, bevezetésére azonban nem került sor, mert eljött az újabb "Majdan".

Kenyértörés és országszakadás

2013 novemberében újabb tüntetések kezdődtek a Majdanon. Janukovics ugyanis visszatáncolt az EU társulási szerződéstől, amikor egy kedvező ajánlatot kapott Putyintól. A jelszavak ismét: "Európa, Függetlenség, Nyugat!" Ezúttal azonban a dolgok egy kicsit jobban elfajultak a tíz évvel korábbi eseményeknél. Timosenko börtönben ült ugyan, de az ellenzék így is vezéralakként tekintetett rá; előbb luxuscellájából, majd szabadulása után megszokott porondjáról, a Majdanról tartott tüzes beszédeket tüntetők tömegei előtt. Aztán februárban eldördültek az első lövések – hogy pontosan kik lőttek először kire, azt máig nem tudni. A kormány harckocsikat és különleges alakulatokat is bevetett a fővárosban. Donyeckben és a Krímben ellentüntetéseket szerveztek, de ezek – akkor még – alig pár embert mozgattak meg.

Janukovicsnak mennie kellett. A Krím-félszigeten megjelentek az első "zöld emberkék" – azonosító nélküli katonai alakulatok –, akik rövid időn belül ellenőrzésük alá vonták a félsziget fontosabb stratégiai pontjait, majd kiírták a népszavazást a Krím Ukrajnától való elszakadásáról és Oroszországhoz csatlakozásáról. A szavazás tisztaságát sokan vitatták, már csak azért is, mert kizárólag orosz megfigyelők vehettek részt rajta. Az azonban tény, hogy a Krím lakosságának nagy része soha nem is vallotta magát ukránnak, és ahogy az egyik orosz forrás nyilatkozott: ilyen a demokrácia.

A Krím példáját követve a donyecki és luhanszki területek is kikiáltották függetlenségüket. Kijevben megválasztották Petro Porosenkót, a "csokikirályt", Ukrajna egyik leggazdagabb elnökét, aki ígéretet tett arra, hogy a szakadár területeket az év végéig visszatereli Kijev befolyása alá. Ez azóta sem sikerült. Porosenko azért volt népszerű, mert sokan úgy gondolták, elég gazdag ahhoz, hogy most már ne lopjon. Egy olyan országban, ahol intézményesített a korrupció, ez eléggé naiv elképzelés. Porosenko Timosenko és a nacionalisták támogatását is élvezte. Beiktatását követően mindent megtett, hogy akadályozza a régiós nyelvekre vonatkozó törvénymódosítást; hivatali ideje alatt elharapóztak a nacionalista megmozdulások és szélsőséges szervezetek, így például megalakult a Jobb szektor, illetve a Szvoboda, két szélsőjobboldali párt. Porosenko ígéreteiből nem sok, mondhatni semmi nem valósult meg; ennek is köszönhető, hogy a 2019-es választásokon már alulmaradt Volodimir Zelenszkijjel szemben.

Az ukrán kétfarkú kutya

Zelenszkij humorista volt és tévés személyiség. Hírnévre akkor tett szert, amikor a főszereplésével készült sorozat, a Nép szolgája az ország legnézettebb saját gyártású műsora lett. A sorozatban egy középiskolai tanárt alakított, aki végső elkeseredésében elindul az elnöki posztért és meg is nyeri azt. Nos, a valóságban is valahogy így indult a politikai karrierje.

A sorozat címét kölcsönözte pártja nevének is, majd fölényes győzelmet aratott a 2019-es elnökválasztáson. Támogatottságát többek között annak is köszönhette, hogy az ukrán szavazók kiábrándultak az ismert politikai erőkből, új arcot láttak benne, aki talán kivezetheti az országot a káoszból. Népszerűségét az is növelte, hogy a nemzetiségi uszításba belefáradtak pozitívumként értékelték, hogy orosz származású volt, de a kampányidőszakban intenzív ukrán nyelvtanfolyamot végzett, ezzel egyesek szemében áthidaló szerepet töltött volna be a kisebbségek és a nacionalizmus szélsőségeibe hajló fősodrat között. Ő is ígéretett tett a keleti konfliktus feloldására, az európai integrációra és az életszínvonal javítására. De Keleten a helyzet változatlan. A polgárháború, bár kisebb lendülettel, de még mindig tart, a gázárak soha nem látott emelkedésbe kezdtek, az életszínvonal tovább zuhant, és a nemzetiségi feszültségek is egyre inkább szorító hurokként feszülnek Kijev nyakán. Hogy mi lesz Ukrajnával – és ami még égetőbb kérdés: mi lesz a kárpátaljai magyarokkal –, olyan dilemmák, amelyekre a lehetséges válaszok egyre sötétebbek.

Forrás: Unian.ua, UA-riporter.hu, Ria.ru, Kárpátalja.ma; Fotó: MTI/AP/Szergej Csuzavkov, MTI/EPA, UA-riporter, vreme.com, pollawlife.com.ua