Hány Trianon kell még nekünk?
Persze a felütés hangzatos, közhelyes, de tekintve a magyarság múltbeli sorsát, sajnos adekvát. Ma 106 éve hivatalosan is megcsonkították hazánkat, úgy intézve a hentesmunkát, hogy az idő elvégezze a többit, de a trianoni taglózás nem érte el a célját. Még nem.
Szívós nép a magyar és hiába szakították el a nemzet testének és területének mintegy kétharmadát a trianoni békediktátumnak köszönhetően, hiába került több mint 3 millió magyar a határon túlra, hiába fogott közre bennünket a kisantant a két világháború között, nem adtuk fel. És hányadszorra kaptuk meg akkor a letaglózást, amikor felfele ívelt a nemzet sorsa. Nem mi akartuk a világháborút, mégis minket büntettek meg miatta. Sajnos a magyar történelemben nem az első iszonyatos csapás volt ez. Ki gondolta volna 1490-ben, Mátyás halálakor, hogy a Magyar Királyság, Európa egyik legerősebb állama néhány évtizeden belül darabokra hullik. Mátyás idejében csak a francia királyi udvarnak volt annyi éves bevétele, mint a magyarnak. És mi lett utána? Mohóság, kivagyiság, pártütés, renegátok, koncgyűjtés, a török veszély lekicsinylése (ismerős, ugye?) és nemtörődömség jellemezte az országot. Jött Mohács és senki se segített a török ellen, cserében külföldről erőteljesen dolgoztak azon, hogy egymás ellen fordítsák a magyarokat, talán ez is ismerős.
Nem kell új Trianon
A trianoni békediktátum kegyetlensége és igazságtalansága a magyar nemzet következő száz évét fekete árnyként szőtte be. A két világháború közötti korszak elképesztő fejlődése és a bécsi döntések, valamint Kárpátalja és a Délvidék egy részének átmeneti visszacsatolása pedig olyan reményt adott az elszakított magyarságnak, amely nélkül talán most már az anyaország határain kívül sokkal kevesebb magyar maradt volna.
Ám a háborús vereség után az egész régiót a sötét kommunizmus járta át, persze abból is nekünk jutott a leghitványabb fajta. Ezekben az évtizedekben sem adta fel a sokat szenvedett magyar nép, 1956 októbere egy olyan gerinc egyik utolsó megfeszülése volt, amelyet eleddig nem tudtak sosem megtörni.
A rendszerváltás ígérete, a szabadságra vágyó lelkek csalódása és a Gyurcsány-korszak sötét örvénye után pedig megint esély volt egy olyan feltámadásra, amelyet talán senki sem várt. Sokat lehet majd lamentálni a jövőben az Orbán-kormányok időszakán, főleg, ha egyesek majd leveszik a vérvörös szemüveget és a fölösleges hergelést félretéve majd helyén kezelik ezt a korszakot. A 2010 utáni jóléti változás, az ország politikai súlyának exponenciális növekedése és a "merjünk kicsik lenni" hozzáállás gyökeres megfordítása azonban tény. Ismét olyan pályára állt ez a nemzet, hogy a hibák ellenére ki lehetett mondani, az átlag magyar sokkal jobban él, mint a korábbi évtizedekben, büszkébb és a környező népek is nagyon tisztelettel tekintenek ránk.
És most itt állunk egy cseppet sem csituló háború szomszédaiként úgy, hogy az új kormány láthatóan elkötelezte magát az egyik fél mellett. A pénzünk már most az ukránok zsebe felé tendál, hatalmas a bizonytalanság a migrációs paktum körüli darázsfészekben és nem tudjuk, hogy a nyugat-európai woke-tanok mikor és mennyire száguldanak majd bele a magyar valóságba. Ha ezek ellen nem állunk ki, ha a fenti veszélyek valóban bekövetkeznek, akkor nem lesz kérdés a második Trianon, és abból már borzasztó nehéz lesz még egyszer talpra állni.
Nekünk Mohács kell? Nekünk Trianon kell? Nem hiszem! Ha összefogunk és ébren figyeljük, hogy mit akarnak ránk kényszeríteni, közösen most is megálljt tudunk parancsolni a pusztító fergetegnek. De ehhez mindenki kell!
