A weimari köztársaság ehhez képest virágkor: megbukott az erélytelen Scholz és szivárványkoalíciója
Hivatalosan is megszavazta a német alsóház, a Bundestag az Olaf Scholz kancellár és kormánya elleni bizalmatlansági indítványt. A szavazás eredménye nem meglepő, ám annál inkább az, hogy Európa legstabilabb gazdasági hátországából százmilliárd eurós adósságtól szenvedő államra züllesztették le Németországot. Felesleges költekezések, teljes hiteltelenség és egymás hátbaszúrása jellemezte a szociáldemokraták, liberálisok és baloldali zöldek alkotta szivárványkoalíciót. De hogyan tovább Scholz bukása után?
207 igen, 394 nem és 116 tartózkodással megszavazták a német balliberális szivárványkoalíció ellen indított bizalmatlansági indítványt a Bundestagban. Ezzel pedig Olaf Scholz kancellár hivatalosan is megbukott. A német politikai válságot jól jelzi, hogy a szavazást megelőző napirend előtti megszólalások is bohózatba fulladtak.
Például Friedrich Merz, a Kereszténydemokrata és Keresztényszociális Unió (CDU/CSU) ellenzéki konzervatív tömbjének német kancellárjelöltje a gazdasági válság arcának nevezte a zöldpárti gazdasági minisztert, Robert Habeck-et, mire a tárcavezető közölte, hogy „az AfD viszi országunkat súlyos gazdasági válságba a rasszizmusával.”
Érdekesség az is, hogy Scholz tudatosan kerülte parlamenti beszédeiben a „versenyképesség” kifejezést, amely a legnagyobb kérdés jelenleg Németországban, főleg az autógyárak zuhanó teljesítménycsökkenései miatt. Ehelyett nem akármilyen ígérettel kezdte parlamenti beszédét a kopasz kormányfő:
„Amíg én vagyok a kancellár, nem küldünk katonát Ukrajnába.”
Természetesen nem kell megmagyarázni, hogy a kijelentés miért tűnik hiteltelennek. Ám annál prózaibb, hogy Scholz miért éppen ezzel kampányol újabban:
Merz ugyanis Ukrajna még intenzívebb támogatását helyezte kilátásba, amennyiben kancellárrá választják.
Látszatra még mindig futja az erejéből
A kijelentés azonban eső után köpönyeg, Scholznak ugyanis annyi esélye van visszatérni a kormányfői tisztségre, mint San Marinónak megszereznie a labdarúgó világbajnoki címet. A szivárványkoalíció teljes megsemmisülése pedig csak azoknak okoz nagy meglepetést, akik nem követték a németországi fejleményeket.
Scholz november elején például azzal rúgott öngólt, hogy ajtót mutatott Christian Lindner FDP-s pénzügyminiszternek. Ő erre válaszul kiléptette pártját a közlekedésilámpa-koalíciónak is nevezett katyvaszból, amely így elvesztette parlamenti többségét.
Ezáltal nem csoda, hogy nemcsak a kormány, de még saját formációja, a Szociáldemokrata Párt sem látja szívesen Scholzot a kormányfői poszton. Ennek ellenére nem rest olyan intézkedéseket hozni, amelyek mögött nincs szakmai elgondolás. Viszont a döntések – elviekben – alkalmasak arra, hogy a kancellár egyrészt ezekkel meggyőzze a választókat február végéig, másrészt még jobban kiherélje az államkincstárat.
Ilyen intézkedések közé tartozik a gyermekek után járó állami támogatás összegének emelése kemény öt euróval, az országos tömegközlekedési bérletek állandósítása vagy az áramellátás olcsósítása, miközben a szénerőművek működésének véget vetettek.
Százmilliárd eurós hiány
A törvényjavaslataiból is jól látszik, hogy Scholz pusztán bábkancellár volt 2021 decemberétől egészen három évig egy olyan országban, ahol a németek elviekben nagy hangsúlyt fektetnek az erős vezető karakterére és egy olyan időszakban, amikor a részben brüsszeli szankciók által sújtott gazdasági válságban az elvileg stabil Németország is belerokkant.
Ezekhez pedig párosul, hogy már a 2022-es költségvetést is vérrel-verejtékkel tákolták össze a szivárványkoalícióval, de a feketeleves 2023-ban jött el: az Alkotmánybíróság zárolta az állam költségvetését, mert Robert Habeck gazdasági miniszter géniuszi tudását megcsillogtatva a pandémiás segélyekből finanszírozta volna az éghajlatvédelmi projekteket – amelyeket még a zöldeket támogató szakértők is haszontalannak neveztek. A szerv döntése így hatvanmilliárd eurós lyukat eredményezett a költségvetésben.
Nem véletlen, hogy Scholz és Habeck ámokfutását megfékezve a pénzügyminiszter befagyasztotta az év végéig az akkori tervezett kiadásokat, hogy azonosítsák a bírósági döntés hosszú távú következményeit. A pénzügyi tárca gyors reakciója pedig csak Scholz és Habeck ellenszenvét hozta felszínre.
A harag politikailag nem volt alaptalan, ugyanis a Lindner vezette Német Szabaddemokrata Párt olyan volt, mint itthon a Párbeszéd: szinte soha nem volt öt százalékos támogatottsága, mégis bekerült a parlamentbe, és a kormánykoalíciónak köszönhetően döntéshozói szerepben is tetszeleghetett.
Mire (nem) szabad költeni?
A befagyasztás végül nem hozott gazdasági megoldást, egy két részeredményt leszámítva, ráadásul a féktelen költekezés sem maradt abba: öt-tízmillió eurós támogatást ígértek Ukrajnának, nyakra-főre költekeztek a nyugdíjakra olyanoknak, akik a magas jövedelem miatt rá sem szorultak, és továbbfolytatták az úgynevezett „zöld projekteket.”
Nem véletlen, hogy a fentiekhez képest már az is semmiség volt, hogy egy évvel később „csak” 40 milliárd euróval kellett megvágni a büdzsét az államháztartás rendbetételére.
A fenti bohózatba illő ügyek pedig azt eredményezték, hogy a kormánykoalíció csúnyán leszerepelt a júniusi európai parlamenti választáson, legnagyobb formációja, a szociáldemokrata párt 13,9 százalékot, a zöldek pedig úgy értek el 12,4 százalékot, hogy nyolc százalékponttal kevesebben szavaztak rá, tavalyhoz képest. Ebbe a meredeken zuhanó tendenciába illik Scholz és a szivárványkoalíció bukása is.
