Nagyon könnyű "lehúzódni" a wc-n, ha valaki “one man show-ként” kezeli a politikát
2024 tavasza óta mi is tudjuk, hogy mit jelent a politikai “one man show”. De aki követte az elmúlt kilenc évben a kanadai politikát, az láthatta már korábban is, hogy hogyan zajlik az ilyesmi, és pontosan tudja, hogy a dolog nem működőképes, hiszen egy ország sikeres irányítása komoly csapatmunka, egy párt működésének a megszervezése pedig kőkemény meló, egy olyan csapattal, amelynek tagjai nemcsak szövetségesek, de sokszor barátok, harcostársak is. Bizalom nélkül, csapatmunka nélkül az ilyesmi nem működik. Ha most a kedves olvasó össze van zavarodva, hogy Magyar Péterről beszélek-e, akkor erre csak annyit mondok: igen is, meg nem is, vagyis igazából Justin Trudeau-ról szerettem volna írni, de lám, mennyi a hasonlóság. Micsoda véletlen.
De ha már párhuzamokat akarunk vonni, akkor már itt az elején fontos leszögezni valamit: Magyar Péterrel ellentétben Trudeau tapasztalt politikusként indította el az egyszemélyes politikai pályafutását, és a karrierjének az elején nem volt Manfred Weberék zsebében, akik úgy és azzal zsarolták, amivel akarták. Trudeau hátszele édesapja és “baráti” köre volt, mert ugyebár apja, Pierre Trudeau, is miniszterelnök volt, kétszer: 1968. április 20. – 1979. június 4. között, illetve 1980. március 3. – 1984. június 30. De most nem róla van szó.
De visszatérve arra, amiről szó van: Justin Trudeau ékes példája annak, hogy miért nem érdemes úgy kormányozni, hogy senki mást nem ismernek a választópolgárok egy pártban. Illetve az is fontos tanulsága a bukott kormányzásának, hogy érdemes megkérdezni a szakértőket, mielőtt az ember hülyeségeket csinál, karhatalmi eszközökkel sanyargatja a népét, vagy politikai döntéseket hoz. Esetleg újságírókat rúgat ki és vitet el rendőrökkel, csak mert azok kérdéseket mernek feltenni. Az utóbbi két mondat is ismerős lehet mostanában magyar politikából, az áthallás pedig nem véletlen.
Trudeau kormányzása alatt botrányt botrányra halmozott, elég csak az SNC-Lavalin-ügyre vagy a blackface-fotók kiszivárgására gondolni. És mivel ez az egész egy “one man show” volt, ezért ezek a kínos ügyek nem csupán az ő személyes hitelességét ásták alá, hanem a kormányzat egészének stabilitását is megrendítették, nem volt ugyanis senki, aki elvihette volna a balhét, mert a választópolgárok egész egyszerűen senki mást nem ismertek. A “one man show” vezetési modell miatt ezek a botrányok a kormányzás egészére árnyékot vetettek, mivel minden döntés, siker vagy kudarc Trudeau személyéhez kapcsolódott. A szivárványos diktátor szempontjából ez annyiban volt pozitív, hogy éppen ezért leváltani sem tudta senki a pártban, hiszen mindenki pontosan tudta, hogy a Liberális Párt Trudeau miatt az, ami. Ismerős a helyzet?
Éppen ezért Trudeau uralma hosszú távon gyengítette a Liberális Párt intézményi erejét. Sok tehetséges politikus háttérbe szorult, és nem kapott megfelelő teret a kibontakozáshoz, mivel minden figyelem Trudeau-ra irányult. Ez neki tetszett, imádta magát a Pride-on riszálni színes zokniban, csak éppen mindeközben a kormányzás nem úgy működött, ahogy kellett volna. Ez a kényelmetlen helyzet – mármint az utánpótlás hiánya és a tehetségek elherdálása – különösen nyilvánvalóvá vált a miniszterelnök esetleges távozásának bejelentése után, amikor a párt nehéz helyzetbe került a vezetői vákuum miatt.
Tehát egy “one man show” kormányzási modellben a vezető minden hibája és hiányossága aránytalanul nagy hatással van az egész rendszerre. Trudeau esetében ez különösen igaz volt. A gyorsan változó politikai és gazdasági helyzetekben nem mindig hozott pragmatikus döntéseket, és hajlamos volt az imázsépítést a gyakorlati kormányzás fölé helyezni.
Emlékeznek arra, amikor Trudeau diplomáciai látogatást tett Indiában, amely politikai és médiabotrányba torkollott. A látogatás során Trudeau és családja tradicionális indiai viseletet hordott, amelyet sokan eltúlzottnak és kulturálisan érzéketlennek ítéltek. A látogatásnak egy másik vitatott eleme az volt, hogy egy sikh szélsőséges meghívót kapott a kanadai miniszterelnök egyik hivatalos eseményére.
Ez talán a legjobb példája annak, amiről most beszélünk.
De talán még egy példát érdemes idehozni: Trudeau teljesen túltolta az LGBTQ+ közösség támogatását, beleértve a Pride-rendezvényeken való részvételét és a szivárványzászló lobogtatását hivatalos kormányépületeken. Teljesen nyilvánvalóvá vált hamar, hogy ezekkel csakis a saját imidzsét akarta jobb színben feltüntetni, és elterelni a figyelmet arról, hogy valójában semmit nem csinál.
Kormányzására a “one man show” miatt a covid-időszak is rányomta a bélyegét: Trudeau egyedül döntött az oltási stratégiáról és a szigorú utazási korlátozásokról, amelyek számos kanadai számára kényelmetlenséget és bizonytalanságot okoztak. Ebből pedig az lett, hogy konkrétan a rendőrök embereket ütöttek-vertek a kanadai nagyvárosok utcáin. Trudeau semmit nem mondott akkor ezzel kapcsolatban.
Jogosan merül fel, hogy a párhuzam a magyar ellenzék és Trudeau között mégsem állja meg a helyét, mert Trudeau mégiscsak kilenc évig volt miniszterelnök. Látják, ezt nem tudom. Talán arról lehet szó, hogy egy darabig nagyon jól színészkedett Trudeau, másrészt pedig itt van még egy párhuzam, amit hazánk és Kanada között meg lehet említeni: Trudeau-nak is volt egy szektája, akik mindent elhittek neki, és a pokol tüzébe is kisbirkaként követték. Ha Trudeau fehér gyerekeket ölt volna – kis túlzással – akkor is imádták volna, mert jóképű volt és karizmatikus.
És nézzük meg, mi lett a vége, milyen állapotban van az ország. Remélem, soha nem jutunk el idáig.
